Fényfarkas
Amikor megpillantom a fehér botjával várakozó helyes, törékeny, pici lányt, kissé zavarba jövök. Nem tudom vele felvenni a szemkontaktust, mielőtt megszólítanám, ő pedig nem sejtheti, merről érkezem, mikor és ki lép oda hozzá a zsúfolt utcán. De miután bemutatkozunk, már minden a lehető legtermészetesebb. Határozottan közli, hogyan tudok neki segíteni, javasol egy másik kávézót a környéken ahelyett, amelyikre én gondoltam, belém karol és odavezet. Közben sorolja, még hová szokott beülni a barátaival a belvárosban. Egyik helyet sem ismerem. Kovács Klariszról annyi az információm, hogy két diplomát szerzett, szinte vakon, és elképesztő a kitartása, akaratereje. Még nem tudom, pontosan mit várok a beszélgetésünktől, és azt sem, hogy majd úgy köszönök el: többet kaptam, mint egy interjút. embsors2011111

Látom, friss a tetoválásod. Kutya?

A rokona: farkas. Fényfarkas. A kutya nagyon közel áll hozzám és rajta keresztül a farkas szintén vonz – mint távoli szerelem. A természetközelség fontos nekem, a farkas ezt is jelképezi. A Pilisben lakom, és legalább másfél órát kirándulok a két kutyámmal naponta. Ha lehet, a városba is behozom őket. Nekem a kutya segített kapcsolódnom az emberekhez – ezért is örök szenvedély. Ötévesen kaptam az elsőt, és 13 éves koromtól, vagyis 17 éve foglalkozom velük komolyabban – bámulatos, mi mindenre megtaníthatók. Szívesen képeztem volna vakvezető kutyákat, de ahhoz ép látás kellene.

Hogyan veszítetted el a látásodat, és milyen mértékben?

Hat hónapra születtem, három hónapot éltem inkubátorban, ennek a velejárója volt, hogy a jobb szememre vak vagyok, de a másik is folyamatosan romlik gyerekkoromtól, nem lehet tudni, hol a vége. Vagyis lehet, és csak reménykedem, hogy nem következik be. Ezzel rettentő nehéz együtt élni. Jórészt színeket és foltokat látok. Használok segédeszközöket, hangoskönyvet, néha viszont kikerülhetetlen az olvasás, írás; pedig nagyon rontja a szemem. Az iskolák elvégzése is erős megterhelést jelentett, de nem volt kérdés, továbbtanulok-e. Kaposváron végeztem állattenyésztési mérnökként, mert persze, kutyákkal akartam foglalkozni, azután jelentkeztem a Pázmány (PPKE) mentálhigiénés másoddiplomás képzésére. Ezt nemrég fejeztem be. Kettős identitásom van: egy barátnőm viccből mentálhigiénés mérnöknek szokott nevezni; stimmel. A „kicsit ez, kicsit az”-szituációkban amúgy is nagy gyakorlatom van. A kívülálló nem gondolná, de a látássérültség furcsa peremhelyzet, amely hatalmas pszichikai nyomást jelent. Nehéz meghatároznom magam, ki vagyok. A vakok oldaláról látó, a látókéról vak, valójában valami köztes x: „látássérült”, de senki sem tudja, ez nálam mit takar. A nem tiszta kategóriák zavarba ejtik az embereket.

Ahogy beszélgetés közben tartod a szemkontaktust, nem mondanám meg, hogy nem látsz.

Régen simán lógattam volna a fejem. Külön meg kellett tanulnom, hogy nekem hiába mindegy, hova nézek, neked nem az. Pedig az arcodat már nem látom, a kép pedig folyamatosan mozog, kb., mint amikor a tévé fut, csak oldalirányba. Ráadásul színes karikák úsznak előttem, amilyeneket te akkor látsz, ha éles fénybe nézel. Baromi idegesítő. De ami leginkább frusztrál, hogy a vizuális információkat nem bírom felidézni – a megmaradt látásom képei is elvesznek. Anyukám arcát vagy a kutyám külsejét sem tudom előhívni. Inkább a tapintásos és egyéb emlékeim segítenek: mint hogy milyen a kutyám szőrét megérinteni. Nem is képekben gondolkodom; közlekedésnél mozgásokban, irányokban, ívekben. Nagyon fontosak a hangok, azok árnyalatai, a tapintás, a szaglás. És a benyomások, asszociációk. Tudom pl., hogy a kutyám rókaszerű, és a róka fogalmához társul mindenféle, pl. nyúlánk, vagy olyan, mint a tűz.

Mindig is kilógtál a sorból. Hogyan viselted? Gyerekkorodban vagy akár a látóknak kitalált főiskolákon.

Gyerekként nagyon sokat szenvedtem tőle. Most már azt gondolom, nem csak a látássérülésből adódóan. Az inkubátoros kezdetből sok minden következik. Ha három hónapig nem foghat meg az anyukád, hanem gépekre kötve élsz, akkor ott lesznek kapcsolati problémák. Kiskoromban a környezetem nagyon nehezen fogadta el, hogy sérült vagyok – a családomat is beleértve –, a testvéremnek sajnos azóta sem sikerült. A szüleimnek idő kellett; eleinte magukat hibáztatták, és nem értették, ez miért pont velük történik, mit rontottak el… Persze, mindent megtettek, rengeteg fejlesztésre hordtak, mert a mozgásommal szintén súlyos problémák voltak – mivel agyvérzésen is átestem. Sokáig járni se tudtam, sőt, kérdés volt, hogy az értelmem nem sérült-e. Amikor megszülettem, azt mondták az anyukámnak, hogy ha az első három napot túlélem, akkor van gyereke. Nem is tudom, milyen lehet ezt hallani. Ezután még 3 hónapig nem foghatott meg. Amin a szüleim átmentek, azt bárkinek rettentő nehéz lenne feldolgozni.

Gondolom, ezek után a széltől is óvtak.

Persze, túlféltettek. Én meg próbáltam úgy tenni, mintha látnék, hogy a környezetemnek megfeleljek. Rengeteg rossz helyzetbe keveredtem, nekimentem dolgoknak, embereknek. És mert rajtam nem nagyon látszott, hogy sérült vagyok, sokan nem tudták értelmezni, miért tartom úgy a fejem, vagy nézek olyan furcsán. A gyerekkori közösségeimen teljesen kívül rekedtem. Elsősként volt egy szörnyű és sokáig meghatározó élményem. Először voltunk szünetben az udvaron, és miután becsöngettek, mindenki bement, engem meg kint hagytak. Nem tudtam, merre és hova menjek, álltam becsukott szemmel, folytak a könnyeim, de nem volt idő sírni. Elindultam, és valahogy megkerestem a termet. Akkor alapoztam meg azt az attitűdöt, hogy nincs idő az érzésekre, helyzeteket kell megoldani – de ez csak túlélésre való, és nekem külön meg kellett tanulnom, hogyan éljem át az érzéseimet, ha megtehetem.

embsors2011113

Túlélőből átképezted magad „átélővé”?

Így van. De ez hosszú önismereti munka eredménye. Egy sérült embernek nagyon nehéz ám leválasztani, hogy milyen probléma adódik a sérüléséből, mi a saját kapcsolódási nehézségeiből, mi a családi, szociális háttérből, mert ezek összekeverednek, ami egyre rosszabb helyzetet eredményez. Nekem nagyon mélyre kellett kerülnöm ahhoz, hogy eljussak a segítségkérésig.

Egész gyerekkoromban úgy próbáltam kompenzálni, hogy mások teljesítményének a sokszorosát vártam magamtól, ami hosszú távon persze nem segít. A legmélyebb ponton addig a válaszútig jutottam, hogy élek vagy meghalok. Akkor hoztam meg a döntést, hogy élni akarok, de akkor már nem mindegy, hogyan. Abban, hogy most ilyen az életem, és csomó barátom van, rengeteg meló van. Fontos rálátni, mi miért történik, és az ember miben változhat. Ezt egyetlen segítő sem spórolhatná meg.

„Aki dudás akar lenni…”

Pontosan. A mentálos irány nálam sorsszerű volt, de fokozatosan alakult; olyasmi állt mögötte, hogy ha nekem sikerült, akkor el tudom mondani, hogyan, és ezzel másnak is segíthetek. Az biztos, hogy csak úgy lehetek hiteles segítő, ha magam is megtapasztaltam a mélységet, és tudok is róla beszélni. Ma már nem tartom haszontalannak azt a peremhelyzetet sem, amelyet a látássérültség jelent: híd lehetek vakok és látók között. Tolmácsolhatok. Ezt gyakorlom, amikor a Vakok Intézetében önismereti csoportfoglalkozáson asszisztenskedem. Minden szempontból a vezető és a csoporttagok között vagyok, hiszen a vezető látó. Az egyik vesszőparipám, hogy a sérült emberek lelki gondozását ugyanolyan komolyan kellene támogatni, mint pl. a segédeszközeiket. És ebben nagy szerepet játszhat a kutya.

Visszatértünk a kutyához. Hogyan segíthet?

Mondom a saját példám. Kicsiként nagyon nehezemre esett szeretetet kifejeznem, pl. megölelni anyukámat. És a szüleim jól észrevették, hogy nekem állatok kellenek. Egy kutyát muszáj simogatni, ölelgetni. A puhasága, a lélegzése, a szívverése önmagában megnyugtató. Olyan fiziológiai hatása van a jelenlétének, mint a vérnyomáscsökkenés vagy a szívverés normalizálása. És még hozzá se értél. (A macska vagy a ló pont ugyanezt tudja.) Tükörfelület, mert reagál az érzelmi állapotainkra. Alkalmazkodni kell az igényeihez, miközben ő is alkalmazkodik. Mindez átültethető az emberi kapcsolatokra. De a legfontosabb az, hogy az állat nem minősít, nem kritizál, hanem elfogad úgy, ahogy vagy. Ez a kutyaterápia lényege, és én hosszú távon ezzel szeretnék foglalkozni.

Az volt az első benyomásom, hogy hihetetlenül agilis nő vagy, és ez csak erősödött.

Túléléssel kezdtem. Azzal az életerővel nagyon megtanul az ember akarni, amivel életben marad az inkubátorban. Mi ahhoz képest egy vidéki kollégium? Kérdezted, hogyan bírtam azt, hogy kilógok a sorból: a főiskolán már nagyon jól, és a mindennapjaimban sem zavar. Szerettem Kaposvárra járni, nagyon élveztem a szegedi mentált is, főleg az önismereti csoportokat (amelyek tőlem lettek „integráltak”). Néha elmeséltettem, amit látni kellett volna, de szívesebben támaszkodtam csak a hallásomra. Ez azonban már a jutalomidőszak volt – sok évbe telt, míg képes lettem felszabadultan viselkedni látók között, vagy jól segítséget kérni és elfogadni. Annak idején még a fehér bot használata is komoly küzdelmet jelentett, és ez gyakran eszembe jut, mert másnak szintén probléma. A bot a vakság szimbóluma, én pedig nem akartam vak lenni. Aztán egyszer majdnem elütött egy autó, és akkor rájöttem, hogy ez nem elméleti kérdés. Szükséges. Nemcsak a  tájékozódásban segít, de általa én is jelzek valamit. Ráadásként előhívja az emberek segítőkészségét, ami jó.

Olyan tényleg létezik, hogy valaki megragad, és átvezet az úton, ha akarod, ha nem? Mint a viccekben.

Meglepő, de igen. Félelmetes, amikor egyszer csak figyelmeztetés nélkül megragadják a karom. Ilyenkor kérem, hogy engedjék el. Az is nagyon rossz, ha a botot tartó kezem fogják meg. De általában megkérdezik, segíthetnek-e, és hogyan – aminek örülök. Egyszer a vonatról való  leszállásnál segített egy férfi, aki kivételesen precízen követte az utasításaimat. Kiderült, hogy a légierő nyugalmazott parancsnoka. Nagyon aranyos helyzet volt.

Mi a jövő?

Terápiás kutyák képzése, tenyésztése, és ún. állatasszisztált terápia vezetése, egyénileg és csoportban. De ehhez még sok minden kell. Olyan csapatot szeretnénk összehozni a volt csoporttársaimmal, ahol vizsgázott terápiás kutyákkal dolgozhatunk. Már neveljük az első kutyát erre a célra, és van még egy jelöltünk. Ezen kívül addiktológiai szakkonzultánsnak is szeretném továbbképezni magam. Vonzanak a kihívások, a gyors döntések, a harctéri helyzetek – az, aminek tétje van, az igazi élet. A farkas. Látod a 10 évvel korábbi tetoválásomat a másik karomon? Sárkány. Magányos és olyan, mint egy váz.

embsors2011112

Nézd meg a fényfarkast: milyen élő! Falkához tartozik. Mint én. Így hívjuk a frissen végzett barátaimból alakult társaságunkat. A két csuklómon a két ábra mutatja az életem változásait. A farkas a társaság, az intelligencia, az együttműködés, na meg az agresszió – amelyet azáltal, hogy kiteszek, uralhatok és átváltoztathatok agilitássá. A látásromlásom frusztrál, dühít. De ott a farkas. Kint.

Nem hittem, hogy létezik tetoválás, ami lenyűgöz, de Klariszé ilyen: egy kép, amelyet a viselője nem lát, de amelyre a teste, a bőre emlékszik, vizuális memória nélkül is – mert szó szerint, belevésték.

Az interjút készítette: Polgár Teréz Eszter

2011.11.24.