Visszajátszott történetek
Este 7 óra – a Komédium Színház intim terében fényt kap a színpad, de nem alszik ki a közönség feletti világítás sem. A nézők azért jönnek a Pszínház társulatának előadására, hogy meséljenek; a három színész pedig, hogy eljátssza történeteiket: rögtönözve, mély empátiával, sok humorral. Nincs két egyforma játék, ahogy két egyforma történet sincs. Ez a playback (visszajátszás): színház és pszichológia összefonódása. A történetmesélőt kérdező-bátorító játékmester ezúttal Bakó Tihamér, aki mint pszichológus az első magyar krízisintervenciós központban kezdte pályáját; színészként pedig az első playback-társulatban (a jövőre húsz éve alakult Rögtönzések Színházában). Számos pszichológiai és egy mesekönyv szerzője, vonalrajzai, ún. pszichografikái szintén megjelentek könyv formájában is. embsors2011091

Hogyan épül fel egy playback-előadás? Lámpalázas még előtte?

Mindig este 7-kor lépünk fel, de mi már 4-kor összejövünk és rámelegítünk. Lámpaláz nincs, sokszor inkább az a nehéz, hogy lelassuljunk és felvegyük a néző ritmusát, aki akkor érkezett. Hangulatok megjelenítésével kezdünk, ami azért fontos, hogy a közönség lássa, mi is a playback, na meg hogy néző és színész összehangolódjon. Ehhez az kell, hogy a játszó kiüresítse magát, ahogy a modern színházban mondják. Utána kiül valaki a nézőtérről a színpadra, és elmond egy eseményt, amit megnézne. Ha jól bánunk a történetekkel, a játékmester empatikusan tud jelen lenni, a színészek jól dolgoznak, gyakran
egyre mélyebb történetek jönnek. Előadás után mi még összeülünk, visszajelzéseket adunk. Bármit képesek vagyunk megmondani egymásnak nyíltan; tudunk konfrontálódni meg feloldani, és erre szintén használjuk a playbacket.

A zenészeket leszámítva, a Pszínházban csak férfiak játszanak. Ennek megvan a színházi hagyománya; mégis, nem lesz abból paródia, ha egy férfi nőt alakít?

Az lehet, hogy a kép humorosan indul, később mélyül el a jelenet. Jót tesz, ha oldjuk a kezdeti feszültséget. A krízisosztályon traumatikus betegekkel is tapasztaltam, hogy nem mindig az segít, ha tragikus hangot ütünk meg. A humor rengeteget adhat: amikor ránézünk magunkra kívülről vagy csak másképp. De tilos kigúnyolni a nézőt vagy elbagatellizálni, amit érez, és minden történetet egyformán tisztelnünk kell. Terapeutaként is tudom, hogy nem minősíthetek. Volt ezzel kapcsolatban egy meghatározó élményem. A katonaságnál dolgoztam sorozó pszichológusként: elbeszélgettünk valakivel, azután döntöttünk, hová küldjük. Egyszer csak föltűnt, hogy néha bejött valaki, és még meg sem szólalt, én már beírtam a legrosszabb helyre. Akkor megkérdeztem magamtól: miért? „Hát, mert olyan provokatív már az, ahogy bejön; megérdemli.” Kiderült, hogy ezek az emberek a legsérültebbek. Annyira, hogy fel kellett mentenünk őket! Ha velem provokatívan viselkednek, aki hatalmi pozícióban vagyok, és rosszul is bánhatok
a hatalmammal, akkor hogy viselkednek éles helyzetben? Óriási tanulság volt. Minden történet fontos. Talán látszólag könnyed, talán csak arra kell, hogy a mesélő megnézze, hogyan bánok vele, és legközelebb elmond valami tényleg fontosat.

A playback a pszichológusi pálya része, vagy másfajta útkeresés volt?

Új utat jelentett, de az utak találkoznak. Nagy szerencsém volt mindkét területen. Egyetemistaként az Országos Ideg- és Elmegyógyászati Intézetben végeztem a gyakorlatot, és ott kezdhettem az itthon éppen formálódó krízisintervenciós osztályon. Főként öngyilkosságot megkísérlőkkel foglalkoztunk. Míg a központ elindulására vártunk, a Lipóton dolgoztam, pszichiátriai betegekkel. Ez a két első munkahelyem
hatalmas biztonságot adott az egész későbbi pályámhoz. Igazi beavatást jelentett a szakmába. Fiatal pszichológusok gyakran félnek az öngyilkostól, a pszichotikustól, pedig velük lehet a legtöbbet tanulni.
A playback-műfaj magyarországi indulásában is részt vehettem a kezdet kezdetén, húsz éve. A Margitszigeten sétáltunk a feleségemmel, amikor belebotlottunk néhány kollégámba, akik ott bohóckodtak egy hatalmas fejjel. Megtudtam, hogy Moreno, a pszichodráma atyjának évfordulója kapcsán tréfás megemlékezést és improvizációt terveznek a Pszichodráma Egyesület kongresszusára. Csatlakoztam. Kis György Ádám meditációban találta ki ezt a játékformát, de véletlenül egy már létező műfajt valósított meg. Ahogy a pszichodráma, a playback alapja is Moreno rögtönző színháza volt, amelyet a múlt század első felében vezetett Bécsben terápiaként. A stáb eljátszotta, amit a betegei elmondtak. Ebből nőtt ki ez a színházi út, és mára elterjedt az egész világon.

Hogy lett állandó társulat az egyszeri fellépésből?

Akkora sikert arattunk a kongresszuson, és olyan jól éreztük magunkat együtt, hogy próbáltunk tovább. Így formálódott ki a Rögtönzések Színháza. A társulat tagjaiban egy közös volt: mindannyian képzett pszichodramatisták voltunk, ami önismereti, terápiás tapasztalatot jelentett. Ez nem követelménye a playback-műfajnak, de mélyebb jelenlétet, karakterformálást tesz lehetővé. Az eredeti playbackben a játékmester elmeséltet egy történetet, majd megkérdezi, mivé szeretné ezt a mesélő formálni. Mi sűrítünk. Én mint játékmester terapeutaként, rendezőként és dramaturgként is jelen vagyok azzal, hogy összefoglalom a színészeknek azokat az elemeket, amelyeket hangsúlyosnak tartok. Ez a mesélőnek is segít rendezni az érzéseit. A legfontosabb meghallani, miért mondja el az illető a történetet. Ez a játékba is belekerül: nem csinálunk happy endet, csak finoman eltoljuk a hangsúlyokat.

Hogyan?

Például valaki egyszer elmesélte, hogy ’56-ban fegyveresek mentek fel a lakásába, és meg akarták ölni, mert azt hitték, katona. Volt 20 perce meggyőzni a támadóit, hogy ő ugyan a katonaságnál van, de csak mint sportoló, a Honvédban. Soha nem merte elmondani senkinek, milyen megalázónak érezte, hogy könyörög az életéért, és mennyire félt. Mi az erőt és tartást hangsúlyoztuk, amellyel megmentette magát és a családját. Katartikus lehet, ha új nézőpontból látja magát a mesélő. Egy történetben sosem egyetlen érzés van jelen, amely mondjuk, éppen elural, pl. a kétségbeesés; emellett képes vagyok
örülni, dolgozni, stb. A jó játék segíthet kitágítani egy beszűkült állapotot. Benne van a kronologikus történet, de az érzelmi sokszínűség és a viszonyok is megjelennek. Például egy rákbeteg, aki évekig küzd a betegségével, ne csak illusztrációt kapjon a szenvedéséről, hanem azt is lássa, mekkora erő van a küzdelmében.

Van visszacsatolás? Lehet tudni, hosszabb távon hat-e a playback-élmény?

Vannak véletlen találkozások. Így tudtam meg, hogy valaki, aki egy titkát mondta el nekünk, ezután képes lett megosztani a családjával. Használjuk a playbacket önismereti módszerként, a pszichológiai képzés részeként, de középiskolában is kipróbáltuk, kamaszokkal. Ugye, ez nagyon érzékeny időszak. Volt utánkövetés, és lehetett látni, hogy az egykori csoporttagok sokkal bölcsebben vannak jelen az életben. Traumafeldolgozásra szintén alkalmas lehet a forma: itthon az árvíz áldozatait playbackesek is segítették, ahogy Amerikában szeptember 11, vagy a cunami túlélőit. Simon Péter társunk pedig úgy 10 éve használja a playbacket pszichiátriai betegekkel. Elmondom a legemlékezetesebb saját élményemet is: válságos időszakon mentem keresztül, testi tünetekkel, és gyanítottam, hogy a fizikai bajoknak lelki hátterük lehet. A próbán egymás történeteit játsszuk, így megnézhettem a sajátomat, ahogy a társaim előadták. Olyan katartikus hatása volt, hogy elmúltak a tüneteim.

Simon Pétert említette; ő az egyetlen hivatásos színész a Pszínházban. Mióta játszanak ebben a felállásban?

A Pszínház 2003-ban indult Simon Péterrel, Pálmai Kálmán körzeti orvossal és Donáth Attilával, aki szociális munkás, tréner. Addigra már 10 éve együtt játszottunk. Együtt váltunk playback-színésszé, közösen találva meg a kifejezési formáinkat, és szerettük volna átmenteni a hosszú játéktapasztalatunkat. Most már, ha elmegyünk valahová, nem technikákat próbálunk, hanem fecsegünk, jól érezzük magunkat. Ez is kell ahhoz, hogy igazi, összehangolt játék szülessen. És persze mély, őszinte, és talán senki másnak, sehol máshol nem mesélhető történeteket osztunk meg egymással.

Szeretett volna hivatásos színész lenni valaha?

Nem, bár az egyetemen amatőr színjátszó voltam. Nagy ajándéka az életemnek, hogy játszhatok; az is, hogy írhatok; hogy közel kerülhetek valakinek a belső világához, amelyet megoszt velem; vagy az, ahogy a rajzban sűrítve megjelenik egy-egy élményem... Ezek az önkifejezés különböző útjai. Általuk, mint valami spirituális hasadékon keresztül, a lelkem egyik, kincsekkel teli részébe lesz bejárásom. Mintha szűk folyosókon, réseken átpréselve magam egy cseppkőbarlangba érnék, ahol fantasztikus gyönyörűség tárul elém.

Ha megkérdezik Öntől, mi a foglalkozása, mit szokott felelni?

Hónapok mentek rá, hogy ezt magamnak is megválaszoljam. 50 éves korig az ember mindent bír, én egyszerre vittem négy-ötféle dolgot. Azután föltettem a kérdést, mi is vagyok. Arra jutottam, hogy: alkotó. A színpadon, a könyveimben, a rajzban. A pszichoterápia is alkotás, közösen a pácienssel, aki boldogtalan, szorong vagy különböző tünetekkel üzeni meg, mi tartja őt fogva. Nekem meg kell hallanom azokat a szavakat, megfogalmazásokat, amelyek mentén elindulhatunk. A hosszú önismereti munkám és a playback-műfaj sokat segített abban, hogy önazonos legyek. Szeretem jól érezni magam, és akkor érzem jól magam, ha kreatív, hiteles és alkotó vagyok.

Az interjút készítette: Polgár Teréz Eszter

2011.09.28.