Beszédre hangolva
Laci hozzászokott, hogy megbámulják az utcán: mintha idegen bolygóról jött volna, úgy nézik a fejébe épített készüléket: „Mi lehet ez?” – kérdezik magukban. „Adóvevő?” – döbbennek meg saját gondolatuktól; pedig egészen közel járnak az igazsághoz. Csak épp viselője nem holmi távoli csillaggal kommunikál általa, hanem a többi földlakóval. embsors2011071

Magazinunk 2009. áprilisi számában találkozhattak azzal a fiatalemberrel, aki egy ártatlannak tűnő influenza szövődményeként mindkét fülére megsüketült. 25 és 37 éves kora között semmit sem hallott. Most újra benépesült a világa hangokkal. Nem olyanokkal, mint a mieink, mégis: hangokkal, amelyeket hall. Kövessék tovább velem a történetét.

Szeptemberben lesz egy éve, hogy megoperáltak.

Igen, szinte napra pontosan 12 évvel az után, hogy elveszítettem a hallásomat. Évek óta tudtam a műtét lehetőségéről, de igazából én nem szerettem volna. Túl sok negatív (és ehhez képest nagyon kevés pozitív) véleménnyel és szakirodalommal találkoztam. Így számomra nem volt arányban a műtéttel járó rizikó, a kórházban töltött hetek, a lelki-testi megpróbáltatások a lehetséges eredménnyel, amelyről tudtam, hogy meg sem közelíti a valódi hallást.

Miért szántad mégis rá magad?

Találkoztam Weisz Fannival, a siket szépségkirálynővel, aki ugyanilyen készülékkel éli a mindennapjait. Ő és az édesanyja győzött meg arról, hogy legalább beszéljek a műtétet végző szegedi orvoscsoporttal. Megtettem, és úgy jöttem el Szegedről, hogy érdemes lenne megkockáztatnom az operációt. Egyrészt, én csak a régebbi készülékkel elérhető eredményeket ismertem (miközben az újabb típus jobb teljesítményre képes), másrészt pedig aprólékosan elmesélték a rám váró megpróbáltatásokat, és azt mondták, ki lehet bírni. Mivel 100%-os siket voltam, ilyen értelemben nem veszíthettem semmit...

Mit várhattál a műtéttől?

Hogy ne kelljen örökké leíratni az emberekkel, amit mondanának nekem! Tisztában voltam vele, hogy hosszú folyamat, míg az „új hallás felépül”, de azt reméltem, megint tudok majd kommunikálni a papír és toll, na meg a nagyon bizonytalan és egyénfüggő szájról olvasás helyett. Ami ezen felül esetleg még sikerül (pl. a természet, a közlekedési eszközök, a gépek hangjai, vagy netán valamilyen szinten a zene), azt plusz ajándékként fogtam fel. A cél a kommunikáció volt.

Milyen kockázatokkal járt az operáció?

Hatórás agyműtétről beszélünk, amely a koponya megnyitásával, csontok vésésével jár. Sok eret, sok ideget érint. Rossz esetben részleges arcbénuláshoz, az ízlelés elvesztéséhez vezethet. Az eredmény is kétséges volt. Rengeteg kérdésre csak műtét közben derülhetett ki a válasz. Az orvosom kerek perec megmondta: nem biztos, hogy sikerül a processzor behelyezése, az elektródák helyükre illesztése, hiszen minden ember hallójárata, belső füle más, és a CT, MRI sem mutat mindent. Megállapodtunk, ha úgy látják, alkalmatlan vagyok a beültetésre, akkor visszazárják a vágást, és kész. Ez is kockázat volt. Amitől még nagyon féltem, a régen megalapozott fóbiám miatt, az, hogy egyáltalán be kell feküdnöm egy kórházba, és ott kell maradnom hetekig.

A családod, környezeted nem féltett nagyon? Nem akartak lebeszélni?

Rám bízták a döntést. Féltettek, de drukkoltak. Mindenki nagyon várta, mi lesz ebből. Jöttek a levelek, SMS-ek, tudtam, hogy gondolnak rám, várják a híreket. Ez nagyon sok erőt adott a műtét előtt és aután is. Édesanyám pedig végig mellettem volt, kísért mindenhová.

Miből állt a műtét, és hogy élted meg?

Nehéz volt lélekben rákészülni, mert úgy utaztunk el Szegedre, hogy nem tudtam, megoperálnak-e egyáltalán. Belsőfül-vizsgálattal kezdtek, amelyet csak ott és akkor lehetett elvégezni. Ez mutatta ki, hogy a jobb fülemben olyan elváltozások alakultak ki, hogy nem lehet beültetni a processzort; a bal viszont, hála Istennek, alkalmas volt rá. Az altatás után a következő, amire emlékszem, hogy fekszem a kórteremben, hatalmas „turbánnal” a fejemen. Sok vért veszítettem, a betervezetten felül is, csurgott le a torkomon, így az első 24 óra folytonos hányingerrel, rosszulléttel járt, de erre számítottunk is. Kezdetben nagyon kába voltam, az az időszak ki is esett. Amikor a gyomrom már helyreállt, jött az első meglepetés: nem tudtam kinyitni a számat, csak résnyire, mert a fölötte lévő csontot kivésték. Két nap múlva erős fülzúgásom kezdődött, amit nehezen viseltem, de hamar elmúlt. A kötésem egyre kisebb és kisebb lett, a fájdalmaim szűntek, de a rágás még hetekig fájdalmas maradt. Három hét után otthon lábadozhattam tovább, de mivel a külső egységet (ami mágnesesen kapcsolódik a fejembe épített processzorhoz) csak másfél hónap múlva üzemelték be, még egyáltalán nem hallottam. Próbáltam szokni a tudatot, hogy egy chip van a fejemben. Ma is furcsa, hogy nem én hallok, hanem egy processzor.

Mit éreztél, amikor – annyi év után – megszűnt körülötted a némaság?

Amikor a külső, mikrofonos egységet felhelyezték a fejemre, és megtörtént az első behangolás, könny szökött a szemembe. Pedig csak a mély zúgástól a sípolásig terjedő mesterséges hangokat érzékeltem. De tizenkét év után: hallottam! A környezetem valódi hangjaiban viszont csalódnom kellett. Akkor is, ha tudtam, hogy a készülék nagyon mást ad, mint az igazi hallás. De elmondták, hogy ez még kb. másfél éven át alakul, mert újra „meg kell tanulnom hallani”. Az első hetekben csak zúgást, zörejeket érzékeltem, de annak is örültem, hogy ha pl. letettem egy bögrét az asztalra, hangja volt. Lassan, fokozatosan tisztult a hallásom, és egyre több szót tudtam értelmezni. Hónapok elteltével már nem is kellett látnom, aki beszél, akkor is értettem. Először havonta, aztán 2-3 havonta jártam (és járok) vissza Szegedre, hogy mindig a változásokhoz igazítsák a készüléket. Ma már, csöndes helyen, nem kell szájról olvasnom, szinte minden szót értek. De utcán, vagy ha pl. szól a tévé, összekuszálódik a két vagy több hang. Ilyenkor marad a szájról olvasás. Mivel nem igazi, hanem gépies, visszhangos hangokat hallok, bármiféle háttérzaj bezavar. Az is, ha többen beszélnek.

Mennyire vagy elégedett ezzel az eredménnyel?

Sosem lesz valódi hallásom. A tudomány nem képes olyan készüléket gyártani, ami pótolná. Mivel a 20–20.000 Hz-ig terjedő hangoknak (ez a normál hallás) csak egy részét képes érzékelni, meg kellett szabni, mit értsek vele a legjobban. A beszéd hangtartományát választottam. De így is csodaként élem meg, hogy hallom a madarakat (még ha olyan is a hangjuk, mint a megtaposott kakukkos órának), hallom, ha dörög az ég (mintha szekrény borulna a földre), és legfőképp: tudok beszélgetni. Míg régebben a megérzésemet kérdeztem az úttesten, nem jön-e autó (néha kérdés nélkül is jelezte), ma már inkább fülelek. Amit sajnálok, hogy a zene nem élvezhető: a dallam sokszor elvész a zörejek között. A telefonálás is nehézkes, nem mindent értek a géphangokból. Egyébként viccesen nézhetek ki, amikor a telefont nem a fülemhez, hanem kicsit fölé tartom: a külső egységemhez.

embsors2011072

Mit szólnak az emberek, amikor látják a fejeden azt a furcsa eszközt?

Látványosság vagyok, akit alaposan megnéznek az utcán. Amolyan Terminátor-féle. Kezdetben zavart, de már nem nagyon érdekel. Főleg, hogy nem találkoztam bántó megjegyzéssel. Az jobban bántott, amikor debilnek néztek egy hivatalban, mert nem hallottam. Ha most úgy beszélgetnénk, hogy nem látnád a kütyüt a fejemen, nem gondolnád, hogy hallásproblémám van. A beszédemen korábban sem igen lehetett észrevenni semmit. De ha zajosabb helyen lennénk, akkor vissza-visszakérdeznék.

Mennyiben változott az életed, mióta újra hallasz?

Maga az életminőségem változott. Egész más mindenhol a süketségemre hivatkozva erősebb artikulálásra, írásra (vagy sokszor megfutamodásra) kényszeríteni az embereket, és egész más hallani. De azt is megtanultam, hogy süketen is lehet teljes életet élni. A hozzáálláson múlik leginkább; viszont az emberek segítsége, türelme is sokat számít. A számítógépes munkával nekem szerencsém volt, a cég tovább foglalkoztatott a hallásvesztésem után, viszont miután megszűnt, sehová sem kellettem. A munkáltató többnyire menekül a problémák elől, és inkább ép munkaerőt foglalkoztat, akkor is, ha adókedvezménytől esik el. Ma már újra van többféle munkám. Ami a másik nemhez való viszonyomat illeti, az nem sokat változott attól, hogy valamelyest hallok. A konzervatív értékrendem, életfelfogásom ugyanaz maradt, amellyel különcnek számítottam ép hallással is. Nyilván könnyebben elegyedem beszélgetésekbe, de a számomra szóba jöhető „választék” ugyanúgy elég szűk.

Milyen a hangod belülről?

Ez érdekes, mert teljesen süketen is „hallottam” magam. A rezgés megvolt. Egyszer kipróbáltam,  milyen, ha énekelek. Állítólag egyáltalán nem szólt hamisan. A belső hallásom megmaradt; az ismert zenéket, dalokat is le tudtam játszani magamban. Sőt, zene híján ez szokásommá is vált.

 

Az interjút készítette: Polgár Teréz Eszter

2011.07.20.