Hipochondria - Beteges rettegés a betegségektől

 

„Ne törődj vele, nem beteg, csak hipochonder”, halljuk vagy akár mondjuk is gyakran, és bele sem gondolunk, hogy aki tényleg hipochonder, az valójában nagyon is beteg – legfeljebb nem úgy, mint azt ő képzeli magáról… Mit is takar ez a súlyos, az adott személy életét megkeserítő pszichés zavar, hol húzódnak a határai, és mit lehet tenni ellene? Dr. Valló Ágnes pszichoszomatikus belgyógyásszal, egészségfejlesztő mentálhigiénikussal beszélgettünk. dr_vallo_agnes

Mit jelent az, ha valaki hipochonder?

A köznyelv „képzelt betegségként” tartja számon, de a helyzet ennél kicsit bonyolultabb: a hipochondria voltaképpen általános szorongást jelent az egészségért, melynek több formája is létezhet. Az egyik forma létező és valójában jelentéktelen tünetek túlértékelése, ezek okának folyamatos keresése, a másik pedig külső – adott esetben tényleg káros – hatások túlértékelése.

Mi választja el a hipochondert attól, aki pusztán odafigyel az egészségére?

Ez roppant nehéz kérdés, mivel mindig nagyon sok múlik az adott beteg személyiségén is. Összességében talán az alapján lehet különbséget tenni, hogy az ember életéből milyen részt követel magának az egészségi állapota feletti aggodalom. A hipochonderek ugyanis iszonyatos mértékű szenvedésen és szorongáson mennek keresztül, miközben legbelül pontosan tudják magukról, hogy ők hipochonderek. Ez azonban nem segít, és ugyanígy az sem, ha a környezetük minduntalan azt az üzenetet sugározza feléjük, hogy szedjék össze magukat. Ha egy hipochondernek megfájdul a feje, akkor is agytumorra gyanakszik majd, ha közben tisztában van vele, hogy ilyen máskor is előfordult már vele. Ennek ellenére automatikusan a legrosszabbra gondol. „De hátha most mégis agytumorom van”, ez a félelem érvényesül ilyenkor. Van az a közismert vicc, hogy a hipochonder sírján az a felirat áll: „Ugye megmondtam?”, és ez igen találó is. Természetesen nem mernék vicceket mesélni egy ilyen komoly betegség kapcsán, ha nem tudnám én magam is, hogy ezt a poént gyakran hipochondriában szenvedők is emlegetik.

Jól értem, hogy a legtöbbször valamilyen konkrét ok váltja ki a hipochonderek félelmeit?

A többségnél ez a jellemző, igen. Szükség van egy aktuális okra: fejfájásra, egy megduzzadt nyirokcsomóra, egy foltra a bőrön, és így tovább. És ezekből rendszerint egyből a legrosszabbra következtetnek, amit aztán nem is tudnak kiűzni a fejükből. Jóval ritkább ennél az a megnyilvánulási forma, amikor a beteg úgymond „vigyáz magára”, és nem fog kezet mással, nehogy elkapjon valamit, netán folyamatosan sállal a nyakán jár, nehogy megfázzon.

Ők azok, akik például kényszeresen mosakszanak?

Nem, teljesen másról van szó. Az Ön által említett esetekben kényszerbetegségről beszélünk, amikor valaki például a nap jelentős részét már-már rituális tisztálkodással, kézmosással tölti. Ez pszichiátriai probléma, nem azonos a hipochondriával, ami pszichológiai szinten is kezelhető.

Mi ennek a módja?

Nehéz erre általános receptet mondani, hiszen minden egyes eset más az adott beteg személyiségétől függően. A hipochonderek ráadásul a pszichoterápiára is lassan és nehezen reagálnak, bár a helyzet korántsem reménytelen. Összességében azt tudom mondani, hogy sokszor az élethez, a halálhoz való viszonnyal kell foglalkozni a terápia során, és ez hosszabb távon eredményesnek bizonyulhat.

Ez mit jelent a gyakorlatban?

A modern társadalomra nagyon jellemző, hogy egyszerűen elhárítja a halandóság gondolatát, pedig a halál is az élet természetes része. Ennek ellenére mintha teljesen háttérbe akarnánk szorítani: például nem visszük el a gyereket a nagypapa temetésére, hogy ne tegyük ki őt ilyen élménynek. Természetesen nem azt állítom, hogy a hipochondria ebből fakad, de a tapasztalataim abba az irányba mutatnak, hogy akárcsak a pánikbetegségnél vagy az egyes szorongásos betegségnél, úgy itt is az okok között található ez a tényező. Persze csak a személyes okok mellett, amik – mint utaltam rá – mindenkinél mások és mások.

Van olyan személyes ok, ami esetleg különösen gyakori a hipochondriában szenvedők körében?

hipochondria Általában a beteg élettörténetében kell keresni valami olyan maradandó élményt, amitől megrendült a biztonságérzete. Ilyen lehet például, ha valakinek kiskorában meghal egy óvodástársa, osztálytársa, egyáltalán, egy másik kisgyerek a környezetében. A gyerekek alapélménye a halállal kapcsolatban az, hogy rendszerint az idős emberek halnak meg, noha a kicsiknél is megfigyelhetők a „ha majd megöregszem és meghalok” korszakok, még ha ezt a szülő nem is feltétlenül veszi észre mindig. Ennek ellenére ha a gyerek azt tapasztalja, hogy a halál bármikor bekövetkezhet, és még egy kisgyerek sem védett vele szemben, az beindíthat nála olyan félelmeket, melyek aztán később hipochondriához vezetnek.

Ugyanígy az is hathat ilyen irányba, ha a gyerek azt látja, hogy a szülei mindig mindenen aggódnak. Nyilván mindenki félti a gyerekét, ezzel nincs is semmi gond, de amikor folyamatosan és csak azt hallja a gyerek, hogy ne igyál hideget, vegyél pulcsit, ne csináld ezt vagy azt, mert beteg leszel, az biztosan nem tesz jót. Persze csak akkor, ha az adott kisgyerek érzékenysége olyan, hogy a szülő állandó félelmei nála is félelmeket generálnak. Léteznek olyan gyerekek is, akik már 7-8 évesen kinevetik a mindig mindenen feleslegesen aggódó szülőket: gondolatban megsimogatják a fejüket, aztán szépen továbblépnek, és nem foglalkoznak az állandó intelmekkel. De egyébként nem is feltétlenül szűkíteném le a szülői aggodalom kérdését a gyerek egészségi állapotára, mert az is indíthat be szorongásos reakciókat, ha anyu vagy apu más miatt retteg folyamatosan: a munkán, az otthonmaradáson, a család anyagi helyzetén.

Minden esetben a gyerekkorba vezetnek vissza a probléma gyökerei?

Egyáltalán nem. Az is gyakori, ha valaki később szembesül a környezetében például egy konkrét halálesettel vagy akár „csak” egy rákos megbetegedéssel. Még csak szoros kapcsolatban sem kell lenni az elhunyt, megbetegedett illetővel ahhoz, hogy valakiben ezek után dolgozni kezdjenek a félelmek.

Gyakran hallani, hogy a betegségek elleni küzdelem elsősorban fejben dől el, aztán ki egyetért ezzel, ki nem. A kérdés azonban adja magát: ha valaki állandóan azon retteg, hogy beteg lesz, nem lehet, hogy tényleg nagyobb eséllyel lesz beteg annál, aki nem foglalkozik folyamatosan ezzel a témával?

Bizonyos esetekben van összefüggés a félelmek és a tényleges megbetegedések között, hiszen ha valakinek például minden női felmenője mellrákos volt, az okkal fél attól, hogy neki is van hajlama erre. Ennek esélye persze kevés betegségnél mérhető egzakt módon, inkább csak azt lehet megállapítani nagy biztonsággal, örököltük-e a hajlamot vagy sem. A helyzetet tovább árnyalja, hogy nem kizárólag genetikai adottságokról van szó ezekben az esetekben, otthonról ugyanis szokásokat is hozunk: rossz táplálkozáskultúrát, egészségtelen életvezetési módot „öröklünk”, azaz tanulunk el a szüleinktől, amik adott esetben ugyanazokra a betegségekre hajlamosíthatnak minket is, melyek a családunkban jellemzők voltak. Azt már nehezebb megmondani, mennyire üt vissza a szervezetre, ha valaki mindenféle ilyen előzmény nélkül szorong. Agytumor egészen biztosan nem fog kialakulni attól, ha valaki állandóan attól fél, hogy agytumora lesz, az immunrendszerre, a szívre és az érrendszerre azonban a folyamatos félelmek is hatást gyakorolnak, ez egészen biztos.

Miben tér el a hipochondria és a betegségfóbia?

Két teljesen más problémáról beszélünk. A betegségfóbia azt jelenti, hogy valaki egy konkrét, meghatározott betegségtől retteg. Manapság a leggyakoribb az infarktus- és a rákfóbia. A régebben igen gyakori vérbajfóbia már eltűnőfélben van, helyette az AIDS-től való félelem vált egyre gyakoribbá. A fóbiás kétségbeesetten keresi magán a rettegett betegség jeleit, s minden panaszát arra vezeti vissza. Az ismételt kivizsgálások is csak átmenetileg nyugtatják meg, sőt, rákfóbiánál gyakran még átmenetileg sem, hiszen a beteg azt gondolja: „Biztosan rákom van, csak nem ismetik fel, vagy nem mondják meg nekem.” Ez azonban sokkal ritkább a hipochondriánál.

Melyiket egyszerűbb kezelni?

Krónikus betegséget sosem lehet kezelni, csupán beteget. Így nincs válaszom erre a kérdésre. Minden beteg másként reagál a terápiára, sőt, a gondok idővel akár maguktól is elhalványulhatnak, ha az adott ember megfelelő családi, munkahelyi környezetbe kerül. Másnál pedig éppen ellenkező hatást válthatnak ki hasonló események. A gyermek érkezése a családba például válthat ki hipochondriát: a beteg ilyenkor attól retteg majd, hogy idő előtt meghal, és nem fogja tudni felnevelni a gyermekét.

Nőknél vagy férfiaknál gyakoribb a hipochondria?

Statisztikai kimutatás nem áll rendelkezésemre a témában, de úgy gondolom, mára már nagyjából egyforma lehet az arány, ugyanúgy, ahogy lassan a pánikbetegség esetében is ugyanolyan a férfi, mint a női betegek aránya. Utóbbi régebben tipikus női betegség volt.

Mit lehet mondani annak érdekében, hogy az emberek komolyan vegyék a hipochondriát, és ne csak legyintsenek rá?

Manapság nagyjából két perc alatt elvégezhető egy vizsgálat, melynek alapján megállapítható a betegek úgynevezett stresszindexe. Nem minden orvos veszi ezt egyformán komolyan, de az általános állapotfelmérő vizsgálatok előtt ma már általában el szokták végezni. A stresszindex 25 százalékig normális. A saját praxisom alapján annyit tudok mondani, hogy 100 százalékos stresszindexet eddig még kizárólag hipochondereknél mértem, méghozzá háromnál is. Nem azt mondom, hogy adott esetben mások stressz-szintje nem érheti el ezt a mértéket – például egy nagy családi veszekedés után –, de az biztos, hogy a hipochondriában szenvedők idejük jelentős részében olyan szintű szorongásban élnek, amit az átlagember csak extrém esetekben tapasztal meg.

Az interjút készítette: Dr. Draveczki-Ury Ádám

2010.05.11.

Kapcsolódó oldalak: