Emberi kapcsolataink mozgássérült társainkkal - Richárd

Mányik Richárd, kutyakiképző

A MyPIN az év elején sorozatot indított a kerekes-székben élőkkel való kapcsolatainkról. Az eddigi szereplők mindegyike a Gördülő Tánccsoport tagjaként került látókörünkbe, akárcsak Mányik Richárd. Ő azonban más vonatkozásban is az érdeklődés középpontjában áll. Kutyája révén sokat tesz a mozgássérültek segítségére létrehozott Kutyával az Emberért Alapítvány működésének támogatásáért, Filippel pályázik a „ParAgility World Cup” díj elnyerésére, közben táncol a Gördülő Tánccsoportban, férj, családapa, egy remek gyermek, Bence édesapja. Az emberi kapcsolatokról kérdeztük:

1.  Tudatos élete nagyobbik részét a kerekesszékben töltve élte. Van-e jelentősége a kérdésnek: milyen volt a kapcsolata az emberekkel a baleset előtt?

Úgy érzem, ez nem sokat változott, hasonlóképpen kicsit zárkózott voltam akkor is és most is.

2. Gyerekkori barátai közül létezik-e még meghatározó kapcsolata valakivel, olyan, amit barátságnak lehet minősíteni? Ön szerint van életre szóló barátság? 

A kerekesszékbe kerülés próbára tesz minden kapcsolatot. Gyökeresen megváltoznak lehetőségeink, rosszul esik, de érthető a sok leépülő régi barátság. De amelyik megmarad, az igazán erős kötelék. Szerencsére van ilyen ovitól fogva meglévő igaz barátságom.

3. Ön nem egyik napról a másikra, hanem mondhatnánk fokozatosan vált mozgáskorlátozottá. Mondana erről néhány szót?

Megtapasztalhattam, milyen gyorsan lebénulni, majd újratanulni járni. Sérülésem jellegénél fogva lassan újra elkezdett romlani az állapotom. A lassú többéves folyamat alatt számos műtét és gyógykezelés után a két lábon szabadon szaladgálóból lett botladozós, mankózó, majd kerekesszékes stádium. Viszonyítás kérdése az egész, örülök, hogy nagyjából stabilizálódott az állapotom, mert már a kezeim épségét is veszélyezteti ez a folyamat, ami ráadásul bármikor újra beindulhat. Félelmetes dolog bizonytalanságban élni. Eleinte görcsösen kerestem valami megoldást, orvosi kivizsgálások, gyógytornák szorgalmas résztvevője lettem, ennek ellenére egyre rosszabb állapotba kerültem. Az utolsó műtétem után megsértődtem, minek strapálom itt magam, ha úgysincs semmi értelme. Nem kerestem többé a megoldást, ha akar majd rám talál. Azóta az állapotom stabil. Persze ehhez kellett az is, hogy valami mással lekössem tudatomat, szerencsére ekkor jött Filip az életembe, utána Bence, majd a Tánccsoport.

4.  Mikor találkozott Filippel és mennyiben változtatta meg az életét ez a találkozás?

Külföldi műtétem során láttam egy mozgássérült-segítő kutyát, itthon neki fogtam kutakodni, hogyan is lehet hozzájutni egy ilyen segítséghez. Felvettem a kapcsolatot az idehaza épp akkor megalakuló „Kutyával az Emberért” Alapítvánnyal, akik mozgássérült-segítő kutyák kiképzésébe fogtak. Filip és testvérei akkor kezdtek el nevelkedni, lelkes gazdajelöltként végigkísérhettem tanulmányaikat. Pont Filip nem igazán vett rólam tudomást csöppségként, neki ott volt a nevelőszülője és Ő volt a mindene. Átadás után pedig én lettem a nagy kiválasztott számára. Ez már hét éve történt és azóta szép csendesen átformálta az életem. Egyszer csak azon vettem észre magam, hogy amikbe belekezdtem, szinte mindenhol fellelhető kapcsolódási pontként. Elhitette velem, hogy „értek” a kutyakiképzéshez (a segítő kutyákkal foglalkozó alapítványnál vagyok kiképző), képes vagyok írni (kutyás magazinban Filip naplóját több éve publikáljuk) és még arra is rábírt a maga szótlanságával, hogy beálljak táncolni.

5.  Ezt hogy értsük? Mármint, hogy Filip bírta rá szótlanságával arra, hogy beálljon táncolni?

Kutya és ember kapcsolatának egyik lényeges pontja a játék. A Dog Dancing nevű kutyás sport itthoni megalakulása egy újabb lehetőséget adott a közös szórakozásra.

6. Ön Filippel sportol, versenyeken vesz részt. Ennek kapcsán olyan emberekkel kerül kapcsolatba, akikhez viszonyítva Ön hátrányos helyzetből indul. Mennyire segítőkészek az emberek egy ilyen „versenyhelyzetben”? Persze a potenciális ellenfelekre gondolok.

Az agility kutyás ügyességi sportban a legeslegjobb eredményeinkkel is csak a középmezőnyig vittük az épek között, de Ők tudják, hogy ez mekkora teljesítmény. A kimondottan mozgássérült versenyeken, ahol még kategóriák is vannak, ott alakulnak ki az igazi mérkőzések.

7.  Kérem, mondja el az olvasóknak, milyen eredményeket értek el Filippel a ParAgility Világbajnokságokon az utóbbi években!

2004-től miden évben sikerült megvédenem a kerekesszékes kategória első helyezését.

Szívből gratulálunk az olvasók nevében is!

8. Eddig mindig feltettem a kérdést, így most Öntől is megkérdezem: hétköznapi szituációban az átlagemberek hogyan viselkednek mozgássérült társaikkal, Önnel, ha például ismeretlenként, találkozik valakivel az utcán, vagy valamilyen intézményben. Segítőkészek az emberek?

Teljesen jók a tapasztalataim, még nem fordult elő, hogy ne segített volna valaki, ha megkértem rá.

9.  Ön hogyan közlekedik? Vezet? Van saját, vagy családi jármű, amely segít Önnek a mindennapokban?

Saját autóm van, ami önállóságot és szabadságot ad. Aki nincs rászorulva, el sem tudja képzelni, milyen fontos szerepet tölt be a saját autó egy kerekesszékes ember életében.

10.  Mit tapasztal, milyen gátlásaink vannak nekünk Önökkel, mozgássérültekkel szemben?

Szerencsére a negatív sztereotípiáktól eljutott társadalmunk a „sérülten is lehet élni” nézetig. Most a zavarodottság stádiumában vagyunk, néha az az érzésem, hogy nem tudnak mit kezdeni velünk. Ismerkednének, de nem tudják, hogyan veselkedjenek,  nehogy megbántsanak vagy tolakodóak legyenek. Filip a segítő kutyám pont ezeket a kezdeti nehézségeket tudja feloldani a maga természetes módján, ő gátlástalanul „bratyizik” mindenkivel. Azonnal szóra bírja az embereket, átugorjuk a sérült részt, és egyből emberekként beszélgetünk egymással.

11. Mit gondol, vajon miért van az, hogy az átlagember gyakran nem meri megkérdezni, - vagy ha igen, ezt csak félve teszi - hogy miben segíthet? Esetleg pont azért, mert nem tudjuk, hogy hogyan segíthetünk?  

Mert nem tudja, hogy mire számíthat. Ismeretlenbe pedig nem szívesen kezd az ember. Ördögi kör. Ha sokszor kérdezné, akkor viszont hamar rájönne mindenki, hogy a sérültek is sokfélék, vannak közöttünk is vidámak, okosak, tuskók, szókimondók, gátlásosak… ugyanúgy, mint a társadalom többi részében.

12. Talán stílusbeli problémák lehetnek? Az emberek nem tudják, nem bántják-e meg egy helytelen szóválasztással éppen azt, akinek segíteni szeretnének?

Igen, még nem tanultuk meg „egymást”, de ezzel a sérültek is tisztában vannak és elnézőek egy-egy helytelen szóválasztással.

13.  Találkozott már ilyen szituációval? Hogyan oldotta fel ezt?

Egyszer egy ismerősöm, aki ráadásul pszichológus, futott bele egy ilyen bakiba. Ráadásul nagy társaságban voltunk és kutyákról beszélve kedvesen bénának titulálta az egyiket. Hosszas magyarázattal csak egyre jobban beleásta magát. Biztosítottam, hogy már elsőre értettük és semmi gond. Szerintem, nem kell túl ragozni a dolgot, meséltem már én is szemüvegesnek szemüveges, szőkének szőke viccet.

14. Szeretném megkérdezni, mikor, miben, hogyan lehetünk úgy segítőkészek, hogy az ne tolakodó, bántó, hanem valóban segítő legyen?

Ha a gesztus őszinte és segítő, az nem lehet bántó. Sokszor segítenének tolni a kerekesszékemet, amit én nem szeretek. Megköszönve lebeszélem az alakalmi segítőmet erről, de a gesztus nekem akkor is jólesik.

15. Filip internetes honlapjáról tudom, hogy van egy kisfia, Bence. Milyen a kapcsolat Ön, a gyerek és a kutya között?

Bence Filip „közreműködésével” nőtt fel, nagyon jól megértik egymást. Bence új társaságban büszkén meg szokta mutatni, miket tud Filip, idegen helyen, pl. új játszótéren ez nagyon jól kamatoztatható ismerkedési akció. Azt hiszem mindhármunknak így együtt kerek a világ.

16. Mi az, amitől szeretné leginkább megkímélni a fiát és mi az, amiben leginkább részesíteni szeretné őt? 

Amikor megszületett Bence, első kérdésem az volt: - Egészséges? Minden alkatrésze megvan? Mostanság régi apuka szöveggel próbálom tudatosítani benne, hogy vigyázni kell magunkra, mert a baj hamar megvan… Sokáig volt bennem egy önvád, hogy sérülésem miatt sok mindenből ki kell maradnia Bencének. Nem tudok vele sétálni az erdőbe, focizni, csupa ilyen banális, hétköznapi dolgok jöttek elő. De ezek helyett találtunk más közös tevékenységeket és megértettem, hogy Bencének ez egy lecke. Neki természetes, hogy én kerekesszékben vagyok, anyukája pedig jár.

17. Milyen a családi munkamegosztás Önöknél? 

Részt vállalok a mosásban, a porszívózásban, a mosogatásban, a vasalásban igaz inkább periodikus szinten. A fúrás, faragás, barkácsolás pedig az én részlegem.

18. Milyen szerepe van a Gördülő Tánccsoportnak az Ön életében?  

Hasonló mentalitású, azonos problémákkal küzdő vidám emberek társasága a tánccsoport, akikkel már évek óta együtt vagyunk jóban és rosszban. A nagyon jó közösségen kívül a fellépések is nagy élmények, furcsa érzés látni, mekkora hatással vagyunk időnként a közönségre. Mind nekünk tagoknak, mind a közönségnek egyfajta terápia ez az egész, egy szép nagy csoportterápia…

19. Végül egy utolsó kérdés: Ha egy jó tündér teljesítené 1, azaz egy kívánságát. Mi lenne az?  

Gyerekkorom óta tudom erre a választ: 10 kívánságom teljesüljön, a lejárt 9 után, majd eldöntöm, mi legyen azzal az eggyel.

Kedves Richárd! Köszönjük az interjút.

OSYNA

2007.06.12.

Kapcsolódó oldalak: