Kerekesszékkel a világ körül - Nagy Bendegúz

Nagy Bendegúz

Tavasszal interjúsorozatot indítottunk annak érdekében, hogy megkíséreljük feltérképezni kapcsolatainkat mozgássérült, kerekesszékre utalt embertársainkkal.
Nagy Bendegúzt Mányik Richárd – Paragility világbajnok – ajánlotta figyelmünkbe.
Nagy Bendegúz 1973-ban született Erdőszentgyörgyön, Erdélyben, középiskolai tanulmányait Baján fejezte be. Fiatal korában sokat sportolt, bokszolt, biciklizett, futott. Az érettségi után 1992-ben felvételt nyert a BME Építészmérnöki szakára. 1992 novemberében sportbaleset következtében megsérült a gerince, kerekesszékbe került. Az egyetemet 1994-ben kezdte újra, rengeteg nehézsége támad abból, hogy az egyetem, csakúgy, mint az ország nem akadálymentes. 1998-ban svéd ösztöndíjjal Borlangeben Rehabilitációs mérnöki oklevelet szerzett. Hazatérte után beleveti magát a civil életbe, felteszi magában, hogy összefogva a hasonlóan gondolkodó emberekkel akadály-mentesíti az országot. Közben a sport is újra fontossá vált számára, ezúttal, mint kerekesszékes maratoni futó kezdett tréningezni. 1998-ban és 1999-ben megnyerte a rangos Stockholm maratont. 1999 és 2000 nyarán San Franciscóban dolgozott a Városházán, mint akadálymentességben jártas nemzetközi gyakornok. Tíz évi sportolás, munka, utazás és néha tanulás után 2005-ben építészdiplomát szerzett a Műegyetemen, 2006-ban rehabilitációs szakmérnöki diplomát a BME építészmérnöki karán.
Neve a sajtóból a Centrál Kávéházzal szemben – a mozgássérültek jogai érvényesítésének kérdésében – indított és megnyert per kapcsán vált ismertté, mi azonban nem elsősorban erről, hanem az emberekkel való kapcsolatáról szeretnénk őt kérdezni:

1.  Annak alapján, amit az Interneten lehetett Önről olvasni, azt gondolom Ön egy rendkívül nyitott egyéniség. Milyen volt a kapcsolata az emberekkel a baleset előtt?
Nem tudtam elviselni, hogy valaki nehezteljen rám, ezért bármit elkövettem, vagy elkövettem volna, hogy kiengeszteljem az embereket. Nagyon, sőt talán túlságosan fontos volt, hogy mit gondolnak rólam az emberek, ennek megfelelően szerettem jó gyermeknek, embernek látszani. Húsz éves sem voltam, idealista, naiv és tele tenni-vágyással. Szerettem az embereket, és ez azóta sem változott.

2. Mennyi ideig tartott, amíg – a történések valamilyen feldolgozása után – sikerült önmagát az új helyzetben elfogadnia? Ez nyilván nem ment könnyen… Ha nem akar erről beszélni, természetesen nem kérdezem, azonban sokak számára lehet tanulságos, hogyan lehet az embernek felnőttként egy teljesen új élethelyzetben megtalálni az életcélt.

Egy ilyen traumát nem lehet feldolgozni, de el kell fogadni az új, megváltozott életkörülményeket. Most ebből a helyzetből kell a maximumot kihozni. Soha nem felejtem el, amikor először megláttam magam a kórház folyosóján kerekesszékben ülve, pizsamában, pipaszár, csont és bőr lábszárakkal, megrémültem, undorodtam magamtól, és azt hittem, hogy mások is ezt fogják tenni. Megfeledkeztem arról, hogy akik nem láttak korábban, nem hasonlítanak, ők a jelen állapotot látják, és lelki adottságaiktól függően fogadnak vagy utasítanak el. Néhány évig álmomban még jártam, sziklát másztam, utána jöttek az olyan álmok, hogy kerekesszékben láttam magam, de ha akadály jött, kiugrottam, majd a lépcső vagy egyéb leküzdése után, mint aki jól végezte dolgát visszahuppantam a székbe. Ma, közel 15 évvel a baleset után teljesen elfelejtettem, hogy valaha jártam, fára másztam, ma ez az állapot természetes nekem. Ebből általában akkor zökkenek ki, ha némely embertársam és a környezet durván emlékeztet, hogy ki is vagyok, mit vesztettem el, szerintük mennyit érek a szánalmas sajnálat torz tükrében.

3. Mennyiben más az emberek viselkedése, stílusa Önnel, amióta székkel közlekedik, milyen változást érez ezen a téren? Gondolok itt elsősorban azokra a barátokra, ismerősökre, akikkel korábban is és ma is tartja a kapcsolatot.

Nehéz elhinni, de a korábbi barátaim, ismerőseim lemorzsolódtak, nagy többségük nem tudott mit kezdeni velem, sokuknak annyi vér nem volt a pucájában, vagy a megfelelő helyen, hogy ha az utcán szembe találkoztunk megálljon egy pillanatra és üdvözöljön. Ezek az esetek nagyon megviseltek, letörték az önbizalmamat, nem bátorítottak, hogy új emberekkel ismerkedjek.
Az a néhány barátom, aki korábbról megmaradt és a családom pont így szeret, vagy éppen gyűlöl, ahogy vagyok, ők tudják, hogy a kerekesszék miatt nem lettem jobb vagy rosszabb, ugyanaz a nyughatatlan, flúgos, abnormális ember maradtam, aki voltam.
Bánt, hogy testvéreim, és barátaim jelentős része számomra megközelíthetetlen helyeken lakik. Mai ésszel, ha egy számomra fontos ember székben ülne, biztosan akadálymentesen megközelíthető helyen laknék. Itt elsősorban azokra gondolok, akik nemrégen költöztek el, vettek lakást, vagy építkeztek.
Kedvemet ez sem szegi, legfeljebb nem látogatom meg őket.

4.  És mi a helyzet az átlagemberekkel, ha például ismeretlenként találkozik valakivel az utcán, vagy valamilyen intézményben. Segítőkészek az emberek? Ön bejárta a fél világot, ezért ezt a kérdést szeretném feltenni külföldi tapasztalataira vonatkozóan is. Mennyiben más az emberek viszonya a kerekesszékkel közlekedőkhöz külföldön?

Székben ülve ez ember akaratlanul is fokozott figyelemnek van kitéve, nehezebb elvegyülni, láthatatlanná válni a tömegben. A szembe jövő idegen emberek háromféleképpen viselkednek. Vagy zavarba jönnek láttomra, hirtelen elfordítják a fejüket, előkapnak valamit, vagy megállnak és elfordulnak, majd amikor elhaladtam mellettük és visszanézek, biztosan bámulnak. Ezek az emberek, - sajnos még ma is sokan vannak, - nem veszik észre az embert a székben, tekintetüket soha nem emelik az arcomra, soha nem lesz tudomásuk arról, hogy a hajam és szakállam közt egy szemtelenül vigyorgó szempár ül. Mások teljesen normálisan viszonyulnak hozzám, látszik rajtuk, hogy tudomásul vették, hogy más vagyok, mint ők, de ezt elfogadják, ha rájuk nézek, nem érzik magukat kínosan. Míg mások rögtön segíteni akarnak, kérdezés és beleérzés nélkül. Így törtem be a fejem az áruházban, mert valaki nekitolt a pultnak, így szóródnak szét dolgaim és magam is az úttesten, mert valaki jóindulatú erőszakkal át akar tolni az úton, így nyomnak aprópénzt markomba jótét lelkek, ha valamelyik sarkon éppen várok valakit, és a sor végtelen. Az emberek szinte mindenhol segítőkészek, jóindulatúak, de nem tudják, hogy hogyan is kell segíteni, és hogy nem kell mindenáron segíteni. Hagyni kell engem boldogulni, hisz végtére is felnőtt ember vagyok. Kis hazánk még mindig gyerekcipőben jár e téren. Például múlt héten Göncön a katolikus templomban a bérmálás alatt kétszer is alaposan megaláztak volna, ha a hasonló események évek óta nem peregnének le nyomtalanul rólam. A padsorok közt álltam, mikor egy, a városházán dolgozó köztisztviselő nő odajött hozzám, és a mellettem álló embernek azt, mondta, hogy odébb kellene tolni a tolókocsit, mert útban lesz. Visszafordulva, gúnyosan és elég hangosan kérdeztem vissza, bár a nő nem hozzám beszélt, hogy ugyan rám gondol-e, vagy csak a tolókocsira, ami egyébként is kerekesszék. A nő szóra sem méltatva lépett tovább. Majd amikor jó katolikus szokás szerint a perselyt körbehordozták és mindenki orra alá dugták, a ministráns, amint meglátott engem, egy jó nagyot lépett és engem egyszerűen kihagyott, úgy, hogy rám sem nézett. Nem esett jól. Természetesen a templom lépcsőin is zsákként cipeltek fel. 2007-ben más magatartást várok az emberektől, természetesen mindenféle általánosítás nélkül. Külföld. Attól függ, hol vagyunk. A gazdaságilag fejlett nyugati világban természetes az akadálymentesség, természetes a sérült ember látvány az utcán és az életben, ott nem érnek hasonló kellemetlen hatások. A fejlődő országokban, - mint hazánk és keleti szomszédaink, - elég rossz a helyzet, rengeteget kell fejlődnünk. Közel-Keleten, Iránban, Afganisztánban, Kurdisztánban nincs akadálymentesség, de van mindenkire, gyermekekre, idősekre, épekre és sérültekre kiterjedő szeretet és gondoskodás. Ezekben az országokban nem hagyják cserben az embert, azért mert kerekesszékben ül. Közép- és Dél-Amerikában vegyes a helyzet, sok helyen az indiánok bántottak, mert babonából félnek tőlünk. A művelt katolikus emberek mindenhol szerettek, értékelték, hogy vettem a fáradságot és oda utaztam a világ végére, hogy törtem a spanyolt. Nem hagytak meghalni az esőerdőkben, a dzsungelben és a vulkánokon sem Panamában, sem Kolumbiában, sem Bolíviában. Latin-Amerikában még létezik tömegesen jelentkező ős-keresztényi katolikus életszemlélet és felfogás, mindazokkal a jó dolgokkal, amivel ez jár, de ezek közül is csak ott tapasztaltam a szeresd felebarátodat, mint tenmagadat tanítás megtestesülését. Szeresd a másik embert érdek nélkül, csak azért mert érdekesnek találod. Sokat kaptam és tanultam az ottani emberektől, Mexikótól le Chiléig. Többen eljöttek és meglátogattak Magyarországon, mert érdekli őket az életem, hogy honnan jöttem, ki vagyok. Ott a kerekesszék, mankó, műláb, üvegszem, félkar nem számít.

5. Ön, mint világjáró, biztosan bátran, mondhatni gátlás nélkül szólít meg valakit, akit nem ismer, ha valamilyen segítségre van szüksége. Vannak-e olyan szempontjai, amelyek alapján kiválasztja, hogy kit kérjen meg a segítségre?

A balesetem utáni években nem mertem és akartam segítséget kérni. Utóbbi években beláttam, hogy ezzel a magatartással magammal szúrok ki, elszigetelem magam, erősítem a tévhiteket. Az, hogy kit szólítok meg, attól is függ, hogy mire van szükségem. És a választéktól, is természetesen. Ha információt szeretnék lehetőleg művelt, intelligensnek látszó embert, ha erőre van szükség, erősnek látszó embert, ha gyengédségre vágyom csinos hölgyet szólítok meg.
Mivel egyedül nem boldogulok, muszáj segítséget kérnem. Ebből kifolyólag rengeteg kudarc ért már, de megtanultam elvonatkoztatni magamtól, tudom kezelni azt a helyzetet, amikor valaki nem akar, nem tud segíteni, esetleg nem akarja észrevenni, hogy szóltam hozzá.
Latin-Amerikában a hatóság igen segítőkész. Dél-Panamában, Darienben az Isten háta mögötti kolumbiai határvidéken katonák segítettek a mindennapjaimban a kis indián falvakban, segítettek, hogy „ne fényképezhessek le semmit”, de abban is, hogy ne raboljanak és öljenek meg a gerillák, majd ha meguntak a faluban, felsegítettek a legközelebbi katonai gépre, és odébb küldtek néhány kilométerrel, hogy a kollégáikat is boldogíthassam.
Kerekesszékről szó sem esett, ezen a környéken fehér ember két lábon sem jár, nincs turizmus, mert a buta útikönyvek a világnak ezt a csodálatos kis zugát életveszélyesnek nyilvánítják.

6. Mányik Richárd valahogy úgy jellemezte Önt, világjáró, világmegváltó ember.

Épp a felnőttkor küszöbén érte a baleset, ami nyilván nemcsak fizikailag, de lelkileg is rendkívüli hatással volt Önre. Hogy látja, milyen tulajdonságokat hozott ez a szituáció Önben felszínre? Gondolok itt pl. az Ön által írt amerikai úti beszámolóra, s abból is a következő néhány sorra: „Ahogy ott ültem abban az autóban és a verőfényes napfényben Oakland felé száguldottunk, eszembe jutottak Sándor László szegedi sebész szavai. Hét évvel ezelőtt, amikor mint friss sérült a klinikán feküdtem, és éppen a "hogyan továbbon" gondolkodtam, azt mondta, elérkezik a nap, amikor újra elégedetten és boldogan dőlök hátra, és megint élvezem a napsütést, és azon a napon értelmet nyer majd a sok fájdalom. S azt is mondta, hogy az a bizonyos nap mikor jön el, csakis és kizárólag rajtam múlik. És ez volt az a pillanat, amikor úgy éreztem, valóra válik orvosom jóslata.”

7. Szóval értelmet nyert a fájdalom?

Sándor László biztosan elégedetten venné tudomásul, hogy ebben a kérdésben is igaza volt. Igen, például tavaly a születésnapomon a bolíviai Salar de Uyuni sósivatag peremén ötezer méter magasan, több száz kilométerre a legközelebbi lakott településtől, egy tűzforró termálforrásban egy internacionális, mindenre elszánt kis kompánia tagjaként, fájó gerincemet és boldog lelkemet áztattam, igen, arra gondoltam, hogy határozottan megérte ennyit szenvedni.
És nem arra gondoltam, hogy de jó lenne, most két lábon jönni-menni, mert a boldogsághoz csak egyvalami kell, boldogság. Semmi más nem képes az embert boldoggá tenni, mint önmaga. Ha te nem akarod, ha nem engeded át magad az érzésnek, mástól vagy más valamitől hiába várod.
A balesetem óta az életem útját folyamatos testi és lelki fájdalomból épített ménkű magas falak szegélyezik, amelyeken nagy nehézségek árán tudok csak egy akkorácska lyukat ütni, hogy a boldogságot megpillanthassam, de az a pillanat mindent megér.

8.  Hogyan került kapcsolatba már kerekesszékesként a sporttal, és milyen hatással volt ez az Ön életére? Úgy értem, hogy változtatott-e az egyéniségén, az emberekkel való kapcsolatán?

Világéletemben sportoltam, a versenysport része volt életemnek, az abból merítkező önfegyelem, kitartás, testi és lelki erő éppen kapóra jött és ma is jön új, kerekesszékes életemben.
Igényem volt már az első években is a sportra, eleinte a normál, aktív székkel tettem meg hosszabb távokat. 1998 telén Svédországban támogatók segítségével vásároltam meg az első maratoni kerekesszéket, ott kezdtem el edzeni, és négy hónap múlva megnyertem a Stockholm maratont, amit 1999-ben megismételtem.
Nem hiszem, hogy a sport változtatna az ember egyéniségén. Sok jó embert megismertem, sok szép helyre eljutottam, jó volt a maratoni székben elsuhanni az emberek mellett, akik sokszor még azt sem fogták fel, hogy mi a fene is volt az???
Természetesen kerekesszékben sportolni nehezebb, több minden szükséges, kényelmetlenebb is, például a maratoni kerekesszéket bizton alkalmazta volna Torquemada inkvizítor nagymester kínzóeszköznek, de maga a sport döntés kérdése, vagy belevág az ember vagy nem.

9. Mit jelentettek az Ön számára a versenyek?

Sokkal fontosabbak az edzések. A verseny már csak ünnep. Alkalom a barátokkal, vetélytársakkal való találkozásra. Jó néhány éve kihűlt bennem a versenyláz, sokkal fontosabb az egészség megtartásáért végzett sport.

10.  Járt az Egyesült Államokban, Svédországban és Németországban különféle ösztöndíjakkal, az ott szerzett ismereteket nemcsak a saját szakmai előmenetelére, hanem áttételesen sorstársai helyzetének jobbítására fordította. Hogy került azonban olyan helyekre, amelyekről az előzőekben is beszélt, mint Bolívia, vagy Afganisztán?

Olvastam egy könyvet, „Sirin Gol története, avagy Afganisztánba csak sírni jár az Isten”. Elolvasása után nem volt többé kétséges, hogy látnom kell ezt az országot. Legjobb barátommal indultam el Iránba, ő ugyan nem akart átruccanni Afganisztánba, de végül is a határ környékén, Mashadban meggondolta magát.
Afganisztán egy döbbenetes ország, ennek megfelelően kellőképpen meg is döbbentünk mindenen, nemigen hűlt ki a fényképezőgépem exponáló gombja.
Rettenetes, bedugult forgalom, zaj, hatalmas por és szemét, megviselt, öreg emberek, nyomor és így tovább.
De már az első napon, az első órákban éreztük, hogy ez az ország valahogy másképpen nyomorult, mint mondjuk a bányászok a Zsil völgyében, ebben a nyomorban volt valami megkapó, valami varázslatos.
Ezek az emberek egyszerre koszosak és patyolat-tiszták, egyszerre elesettek és büszkék, egyszerre élők és halottak, és talán ezzel mindent elmondtam.
Az európai civilizáció, amelyet nyomokban már Iránban is fellelni, itt átadta a helyet egy sokkal ősibb, napjainkban ugyan modern vonásokkal is megszabdalt, de alapvetően ősi, archaikus életformának, amit úgy hívnak, hogy Afganisztán.
Ez az ország maga egy fogalom, nem az országot kell magyarázni és értelmezni, maga az ország a definíció, az ország értelmezi önmagát, csak oda kell figyelni.
Hetekig úgy jártunk-keltünk az országban, mint a némák és siketek, mert a látásunkon és a gesztikuláláson kívül nem sok információra hagyatkozhattunk.
Utazni csak nagy türelemmel és acélidegekkel lehet.
Sok helyen """ROSSSZZZZZ""" az út. Hol a víz vitte el, hol felrobbantották, hol a föld nyelte el, hol szakadékban végződik, vagy kezdődik, és csak úgy mellesleg végig alá van aknázva az út mindkét oldala, de ez már csak tényleg a hab a tortán. Ott nem lehet csak úgy félrehúzni és gyorsan elintézni sürgető dolgainkat. Előfordul, hogy a tálibok vagy sima útszéli rablóbandák az autókat az aknára kényszerítik, majd kirabolják a maradványokat. Sokkal okosabb lenne, szerintem az élő embereket kirabolni, majd futni hagyni, hogy legközelebb is legyen kit kirabolni. De hát a tálibok sértődött emberek, másképpen gondolkodnak, mint mi. Ha lehet tényleg el kell kerülni a déli vidéket, Kandahár, Zabul tartományokat.

Bolíviába hosszas tervezés során jutottam el, bár az úti célok között Bolívia épp nem szerepelt. Íme a történet: beszereztem az iráni és pakisztáni vízumokat és egy repülőjegyet Bakuba, Azerbajdzsán fővárosába. Onnan szerettem volna Örményországon és Hegyi Karabahon keresztül elindulni egy kis keleti kalandozásra. Sajnos közben történt az a rettenetes földrengés Kashmirban, ráadásul törölték a bakui járatomat. Megmérgelődtem, ráböktem a térképen egy pontra és elrepültem Mexikóvárosba. Onnan hátizsákkal a hátamon, egyedül bejártam Mexikó, Guatemala, Honduras, Nicaragua, Costa Rica, Panama, Kolumbia, Ecuador, Peru, Bolívia, Chile, Argentína néhány érdekes részét. Így kerültem Bolíviába.

11.  Egy korábbi interjúban olvastam, hogy akkor – 2002-ben - egy építész-hallgató lánnyal járt. Kiállta az idők próbáját az a kapcsolat, vagy ma már más tölti be a „Legfontosabb” szerepét az Ön életében?

Jelen pillanatban is ő a legfontosabb nő az életemben, csak éppen négy éve nem járunk, fél éve nem is beszélünk. Szeretném vele újra kezdeni az életem, a magánéletem, mert nagyon hiányzik, és mert gyermekeket, saját családot szeretnék, boldog akarok lenni.

12. Építészként saját házában él? Sikerült a saját otthonában megvalósítani elveit az akadály-mentesítéssel kapcsolatban?  

Még nem élek saját házamban, bár van egy nagyon öreg házam Göncön, de addig nem akarom befejezni, míg nem rendeződik a magánéletem. Szigorúan külön kell választanom magánéletemet a szakmai tevékenységtől, ellenkező esetben minden nap minden egyes perce szakadatlan harci készenlétben, készültségben telne, és így, lássuk be, nem lehet élni.
Saját házam nem lesz teljes mértékben akadálymentes, de engem és a többi sérült barátomat bizton ki fogja szolgálni.

12. Aktív szerepe van a civil szférában. Az akadály-mentesítés szakértője, az Ön szerkesztésében könyv és CD jelent meg a témáról. Mi a véleménye a legfrissebb eseményekről, amely szerint: „Döntöttek a fogyatékosügyi törvény módosításának részleteiről. Nem kaptak többséget azok az ellenzéki indítványok, amelyek a kisebb települések óvodáira, iskoláira is kiterjesztették volna, és előbbre hozták volna az akadály-mentesítés kötelezettségét. A jövő heti záró szavazáson valószínűleg azt fogadják el, hogy az állami szerveknél és az önkormányzatoknál 2010 végéig kell megteremteni a fogyatékosok egyenlő esélyeit, a szolgáltató cégek és ügyfélszolgálataik viszont 2013 végéig kapnak haladékot.” … holott már az eredeti határidő is rég lejárt.

Folyamatosan tologatjuk, halogatjuk az akadály-mentesítés határidejét, kategóriákat és részhatáridőket hozunk tető alá, míg szűkebben véve a lakosság tíz százalékának, bővebben merítve száz százalékának elementáris lételeme lenne az akadálymentes épített környezet.
Az első, 2005. év végi kötelező akadály-mentesítési határidőt a kilencvenes évek végén úgy reagálták le a döntési helyzetben lévő személyek, hogy messze van még 2005, dőljünk hátra és pihenjünk, majd 2005-ben hisztérikusan semmit sem tettünk, mert akkor már késő lett volna.
Ez a véleményem a kitűzött határidővel és kategóriákkal kapcsolatban, gyaníthatóan ezúttal sem lesz másképpen, 2010 után is maradunk mi, sérült emberek másodrangú állampolgárok, akik az akadályozott környezet és épületek miatt nem élhetnek teljes, önrendelkező életet.
Az elmúlt tíz évben hosszú utat jártunk be és jelöltünk ki az akadálymentességért folytatott küzdelemben, le is lassultunk, sok az új és régi kátyú, még több a korlátozó tábla, de kevés a szankció, egyszóval: jó úton de lassan, szó szerint döcögősen, tapogatózva haladunk.

13.  Ha most egy jó tündér felajánlaná, lehet egy kívánsága, mit kívánna?

A jó tündérnek egyetlen feladata lenne, ha én kérhetném rá, éspedig megszüntetni a Földön több ezer éve tomboló őrületet, amelynek ismérvei a háborúk, halál, szegénység, testi és mentális nyomor, éhezés, tudatlanság, gátlástalan fogyasztás, egymás primitív és kifinomultabb, a fejlett nyugati civilizációra jellemző módszerekkel való gyors illetve lassú testi és lelki öldöklése.
Igazságot, igazságosabb életet szeretnék a Föld lakóinak, mert mindenki megérdemli.

Kedves Bendegúz!
Köszönöm minden olvasónk nevében az interjút, élmény volt számomra, bizonnyal az lesz nekik is. Fotóira is ugyanez a jelző illik, ezek megtekintését külön is ajánlom mindenki figyelmébe.

OSYNA

2007.07.10.

Kapcsolódó oldalak: