Arnica montana L. – alpesek gyógyító növénye

 

Tisztelt Olvasóink!

Az alábbi két cikket, dr. Marczal Gabriella egyetemi adjunktus készítette.
Az adjunktusnõ állandó és kedvelt elõadója a továbbképzéseinknek és szerzõje az interneten megjelenõ tudományos cikkeknek.
Minden megnyilvánulása hallgatóságának és olvasójának új információt és élményt ad.
Szeretném az Önök tudtára adni: az intézetében tudományos fõtanácsadónak nevezték ki. Mely kinevezéshez gratulálunk, jó egészséget és olthatatlan alkotókedvet kívánunk neki.

Dr. Gombos Margit Anna

Az Arnica montana L. a fészkesvirágzatúakhoz (Asteraceae) tartozó alpesi réteken élõ növény, melyet régóta alkalmaznak a gyógyászatban. A növény elsõ leírása a középkorból származik. Hildegard von Bingen is említi, azonban az elsõ hiteles leírás és kép 1558-ból Matthiolus füveskönyvébõl ered.

arn_mont
Tabernaemontanus említi elõször a növényt „Arnika” néven és említést tesz a növény alkalmazásáról külsõ sérüléseknél; ezt az alkalmazást a 17. és 18. századi füveskönyvek írói is megerõsítették. Norvégiában a növényt sör izesítésére alkalmazták. Linné tubákolószerként tartotta számon. A 19. sz. elején közkedvelt gyógynövénye volt az akkori gyógyszerkincsnek.

A hagyomány szerint az Arnika volt az utolsó gyógyszer, melyet a haldokló Goethe-nek adtak. A 19. sz. végén használata visszaszorult, mert belsõleges alkalmazásánál rendkívül sok toxikus mellékhatás jelentkezett. Jelenleg egyike a fitoterápia legfontosabb gyógynövényeinek. Fõleg a virágzatát alkalmazzák, melybõl számos preparátumot állítanak elõ, kenõcsöket, géleket, olajos kivonatokat stb. A készítmények indikációi közt zúzódások, hematomák, rovarcsípések és kelések is szerepelnek, de alkalmazzák reuma és visszérgyulladások kezelésére is.

A sokoldalú hatásért elsõsorban a növény szeszkviterpenlakton vegyületei a felelõsek, melyek dózistól függõen vagy gyulladáscsökkentõ, vagy hiperemizáló, bõringerlõ hatásúak. Kisebb dózisban a gyulladáscsökkentõ, magasabb dózisban a bõringerlõ hatás érvényesül. A terápiás dózisnál nagyobb mennyiségben bõrgyulladás, hólyagképzés és szövetnekrózis lép fel. A spanyol eredetû árnika Merfort (2003) szerint csak gyulladáscsökkentõ hatással rendelkezik, nem okoz bõrgyulladást. A terápiás hatás kifejtésében a szeszkviterpenlaktonokon kívül flavonoidok és poliinek is résztvesznek.
A növényt egy idõben belsõleg is használták a szívre gyakorolt pozitív inotrop hatás, valamint vérnyomáscsökkentés, továbbá a szérum lipidszint csökkentése, az epeelválasztás fokozása, valamint immunstimuláns tulajdonsága folytán. A belsõleges alkalmazás azonban kockázatos, mert túladagolás következtében toxikus mellékhatásokkal kell számolnunk, így hányás, hasmenés, görcsök jelentkeznek, a pulzusszám gyorsul, légzési nehézségek lépnek fel, majd ájulás.

Az Arnika fajok pirrolizidin alkaloidokat is tartalmaznak, kis mennyiségben ezek nem toxikusak. A német E-Bizottság 1984-ben az Arnicae flost a pozitív monográfiák közé sorolta, kitérve a toxikus mellékhatásokra is. A drogkivonatok in vitro mutagén hatását in vivo nem tudták megerõsíteni.

Dr. Marczal Gabriella
tudományos fõtanácsadó

2004.09.20.

Kapcsolódó oldal: