Gyógynövények: a hagyománytól a korszerű terápiáig
prof. dr. Szendrei Kálmán


A hazai gyógyszerpiac liberalizálása, a gyógyszertáron kívüli gyógyszerforgalmazás, a folyamatosan növekvő gyógyszerfogyasztás, s ezen belül az öngyógyszerezés fokozódása és a gyógyszerészi gondozás, mind-mind olyan horderejű kérdés, amely ma joggal foglalja el a gyógyszerészi szaksajtó címoldalait és a híranyagok jelentős hányadát. Elemzések foglalkoznak ezek kölcsönhatásával, gazdasági vetületével és a célszerű gyógyszerészi álláspont kialakításával. Nem csoda, hogy egy olyan részterület, amely ma szintén drámai átalakulásokon megy át, ritkán kerül az elemzések reflektorfényébe: az egyre keresettebb „természetes”, „tradicionális” „nem szintetikus” szerek gyorsan bővülő köre és látványos népszerűsödése a felnőtt lakosság körében.

levendula

Az iparilag fejlett világban ma általános jelenség, hogy a rossz egészségállapot, az ebből (is) eredő nagyon jelentős gyógyszerfogyasztás mellett növekszik a laikus közönség bizalmatlansága a gyógyszerekkel, azok eredményességével, biztonságosságával, laikus nyelven „ártalmatlanságával” kapcsolatban. Szinte szükségszerű reakcióként fordul minden harmadik-negyedik felnőtt beteg valamilyen önként választott alternatíva felé. A lakosság gyógyszer- és egyéb szerfogyasztási szokásait vizsgáló anonim kérdőíves vizsgálatok egész sora tanúsítja, hogy ez így van az Egyesült Államokban és Kanadában, Ausztráliában és Európa országaiban egyaránt. Ma az úgy nevezett civilizációs ártalmakban szenvedő, főleg 50 év feletti lakosság 20-40%-a fordul az orvos helyett, vagy rajta kívül alternatív terapeutákhoz, természetgyógyászokhoz, keres fel ilyen rendelőket, és fogyaszt az orvos által javasolt, vagy felírt szer(ek) mellett, vagy helyett egyéb szereket is. Egyes panaszok esetén (pszichoszomatikus panaszok, rosszindulatú daganatos megbetegedések, 2-es típusú diabétesz) ennél jóval magasabb azok aránya, akik bizalmatlanságból, elégedetlenségből, vagy egyszerűen csak kétségbeesésből fordulnak rokonhoz, szomszédhoz, ismerőshöz tanácsért, tapasztalatért, „biztos receptekért”. Saját tapasztalatból állíthatom, hogy ma ez így zajlik az esetek, családok többségében. Nem ritkán az orvos és a gyógyszerész környezetében, családjában is. Az érintettek jobb esetben beszámolnak orvosuknak, vagy a gyógyszerésznek, legtöbbször azonban nem. Ugyancsak személyes tapasztalatból tudom, hogy a kezelést végző, azért felelős orvos nem ritkán áll súlyos morális, etikai dilemma előtt; elfogadja ezt a helyzetet, vagy vállalkozik-e a nagyon nehéz feladatra, és megkísérli a páciens számára megmagyarázni a különbséget a bizonyítékokon és a csodaváráson alapuló terápia között. Az „ettől a portól gyógyult meg XY ismerős és ma is makkegészséges”, vagy „ez a szer nyolcféle rákot gyógyít, tessék megkérdezni XY professzort, aki a Bécsi Egyetem tanára” érvek sokszor erősebbek a legbiztosabb evidenciáknál is és a kezelő orvosnak nem ritkán a beteg szakmai irányelvek szerinti kezelése, és/vagy a „biztos szer” iránti hitének megingatása között kell döntenie. Ha az orvos kolléga betegszik meg, ami manapság nem ritka, akkor Ő maga válik a jóakaratú tanácsok és „holtbiztos” szerek recipiensévé. Minden bizonnyal hasonlóan nehéz perceket él át sok gyógyszerész kollégánk is a mindennapi életben és a tára mellett. A médiában pedig naponta többször hallja a szintén magabiztos tanácsot: „A kockázatokról és mellékhatásokról kérdezze meg orvosát és gyógyszerészét!”. Igaz, hogy ezt a tanácsot az u.n. OTC szerekre találták ki (a felelősség elkerülésére, felelőtlenül), a határok azonban régen elmosódtak az átlagpolgár tudatában a korrekt módon engedélyezett OTC szerek és a többi terméktípus között. Égető kérdés: aki ezt a tanácsot bevezette, mikor, milyen formában garantálta azt, hogy az orvos és a gyógyszerész rendelkezzék a betegek által joggal elvárt biztos szakmai ismeretekkel ezekről a „biztos”, „csak természetes” „a perui, kínai, indiai, zanzibári őslakosok által sok mindenre alkalmazott csodákra képes, de nem csodaszerek”-ről.

Kérdés, mi köze van mindehhez a gyógynövényeknek, a tradíciónak? A gyógynövényeknek sok, a valódi tradíciónak azonban kevés, szinte semmi. Mindenek előtt le kell szögeznünk, hogy az említett tanulmányok mindegyike hangsúlyozza, hogy a terápiás alternatívák között első helyen vannak a gyógynövények, pontosabban a gyógynövényekből előállított és egymással versengő csatornákon keresztül terjesztett szerek. Nem véletlen, hogy a tradicionálisan gyógynövényeket feldolgozó és forgalmazó sok kis cég mellett egyszerre két nagy iparág (gyógyszer- és élelmiszergyártás) egyre jelentősebb gyártói is felfedezték ezt a fogyasztói trendváltást, elkezdték azt aktívan támogatni és új feldolgozói és fogyasztói szektorokat alakítottak ki (pl. Consumer Health Sector). Mára sokmilliárdossá vált a gyógynövényalapú termékek világforgalma, növekedésének üteme jelentősen meghaladja a gyógyszerforgalomét. A gyártásban a cégek végtelen sora vesz részt, kis és nagy előállítók, ismert, rangos gyógyszer-gyártók és jószerivel ismeretlen, valahol a fejlődő világban működő üzemek sokasága, minden minőségi garancia nélkül. A forgalmazási körök szintén bővülnek, a gyógyszertárak és a változatos üzletformák mellett egyre jelentősebb a közvetlen (multi-level) elosztók és az internet elosztás szerepe.
Érdemes lenne - ha megvalósítható lenne - egyszer külön megvizsgálni a hazai forgalomban található engedélyezett, de szabálytalanul más indikációkkal terjesztett szerek, a direktelosztók által terjesztett és az elektronikus kereskedelemben ajánlott szerek összetételét és eredetét. Tapasztalataim szerint több dolog biztosan kiderülne:

  • 1. A szerek többsége növényi (jóval ritkábban állati, ásványi) eredetű;
  • 2. Származását tekintve a növény, sőt sokszor a termék alapanyagául szolgáló kivonat, koncentrátum sem magyar, hanem brazil, perui, afrikai, kínai, indiai. Tulajdonképpen teljesen mindegy, csak nem helybeli, sőt ha lehet, nem is európai, mert akkor könnyen kiderülhet a tradícióra vonatkozó történet és az ajánlások, állítások helytelensége;
  • 3. A származás helyén a helyi tradíciók szerint a lakosság valamelyik csoportja használta, használja a növényt, a szert valamire, ez azonban sokszor egyáltalán nem azonos azzal, amire nálunk ajánlják;
  • 4. A nálunk forgalmazott terméket vagy engedélyeztették, vagy nem (ez sem mindig deríthető ki egyszerűen), de nagyon sokszor a reklámanyagokban, sajtóban, médiában, előadásokban nem arra és nem olyan módon ajánlják, amire eredetileg engedélyezték.
  • 5. A szabálytalan ajánlások rendszerint olyan betegsége(ke)t, kórkép(ek)et jelölnek meg, amelyek súlyosak, krónikusak, nehezen, csak tartós gyógyszeres kezeléssel, vagy egyáltalán nem gyógyíthatók a konvencionális farmakoterápia eszközeivel. A nem ritkán hosszú ajánlási lista élén természetesen a rosszindulatú daganatos megbetegedések szerepelnek, de az utóbbi időben már megjelentek a madárinfluenzát is „biztosan gyógyító, megelőző” növényi csodaszerek is.

A gyógynövénypiacnak ez az „innovatív” gyártói és forgalmazói szegmense a Viagra, Cialis gyors felfutását követően nagyon rövid idő alatt felfedezte az ezen az alkalmazási területen jelentkező egyedülálló lehetőségeket, és a világ különböző fejlődő/alulfejlett régióiban e célra alkalmazott népies (növényi, csak természetes) szerek sokaságát. Azokat a szereket ott, az adott országban, kultúrkörben, faluban valóban alkalmazza a helyi gyógyász, alkalmazásukat ismeri a lakosság is (pl. a tradicionális afrodiziákumokét). De ha valaki ezt a kérdést akár felületesen is tanulmányozta ezekben az országokban, tudja, hogy sem a növény meghatározása, sem az alkalmazott szer elkészítése, sem az alkalmazás mikéntje, sem a „diagnózis” nem biztos a mi európai fogalmaink szerint. Ebben a vonatkozásban nem árt hangsúlyozni, hogy ezekben a régiókban, amelyek a világ lakosságának kb. 70-80%-át adják, a lakosság túlnyomó része ma is csaknem teljes egészben a helyi tradicionális gyógyítókra és szerekre kell hagyatkozzon. Más nincs, nem elérhető, vagy megfizethetetlen a számára. Ezért ezekben, a régiókban a gyógyszer ma is elsősorban a tradíciókon alapuló gyógynövényt, állati szerveket jelenti, a terápia pedig ezek hagyományos alkalmazását, ami évszázados megfigyeléseken, átörökített ismeretanyagon alapul. Ez adja a megbízhatóságát és a megbízhatatlanságát is. És ez határozza meg a hozzánk, teljesen más kultúrkörbe és technikai feltételek közé való transzpozíciójának lehetőségeit és limitjeit is
Minden esetre az sokat mond, hogy a ma gyorsan népszerűsített, természetesnek, csak növényinek, csak biológiainak, abszolút biztos hatásúnak és abszolút ártalmatlannak feltüntetett és forgalmazott szereket csaknem kizárólag más kontinensekről, távoli országokból, kultúrkörökből hozzák be, jól megkonstruált, vonzó történetekkel, „csodálatos de nem csodatevő” imázzsal látják el alkalmazási lehetőségeiket illetően. Ebben az értelemben tehát van köze a népies tradíciónak e szerek megjelenéséhez és mai alkalmazásához, de ez a tradíció az üzleti érdekek által torzított, sokszor meghamisított. Két ilyen termékcsoport laboratóriumi vizsgálata sajnos nyugtalanító eredményre vezetett: a termékek egy része nem tartalmazta a deklarált növényt, másik hányada az összetételben megadottól jelentősen eltérő (mindig alacsonyabb) mennyiségben tartalmazta, és a megfelelőnek mutatkozó termékminta a ritkaságok közé tartozott. Szinte lehetetlen megmondani azt, hogy a távoli országban begyűjtött (termesztett) gyógynövénytől, a feldolgozáson, majd formuláláson és a többlépcsős forgalmazás szakaszain keresztül hol keresendő a megengedhetetlen hiba. Az eredmény azonban mégis a gyógynövény és annak tradicionális alkalmazásával kapcsolatos tradíció hiteltelenné válása és a fogyasztó becsapása (no és a jogtalan jelentős haszon).
Kiváló példa az Zanzibárról hozzánk behozott gyógynövény, amelyet Kelet-Afrika több területén a helyi lakosság hasmenés, gasztrointesztinális panaszok kezelésére. Erre vonatkozóan végeztek is vele néhány vizsgálatot, és nemrégen egy jelentős francia-madagaszkári közös tanulmány is rögzíti az ezzel kapcsolatos eredményeket. Magyarországon a tea forgalmazását szintén ezzel az indikációval engedélyezték. A drog „felfedezője”, forgalmazója azonban évek óta rosszindulatú daganatos megbetegedések csodaszereként terjeszti a teára vonatkozó információt és természetes, hogy híre hamar eljutott a Kárpát-medence minden zugába. E sorok írójának sajnos sem Ruanda, sem Tanzánia Gyógyszer-engedélyező Hatóságánál nem sikerült megtudni, hogy egyáltalán ismerik-e, mennyire ismerik és mennyire értékelik ezt a „csodálatos tulajdonságokkal megáldott” növényt.
A tradíció szerepének ez a megváltozása további fontos kérdéseket is felvet. Az egyik ilyen érdekes kérdés: beszélhetünk-e ma is a tradíción alapuló népies gyógynövény használatról, kultúráról nálunk és általában azokban az országokban, ahol ez az új „zöld hullám” megjelent? Miként befolyásolja a mai több ezres patikai gyógyszerkészlet és az iparilag feldolgozott, kicsomagolt teák, hazai és külföldi készítmények tömeges megjelenése a gyógyszertárakban, szaküzletekben, drogériákban, a közvetlen elosztók prospektusaiban és az interneten a korábbi generációk által felhalmozott népies gyógynövény ismereteket?

Honnan tudják a mai édesanyák és nagymamák azt, hogy mire jó a kamilla, a hársfatea, az útifű, a vérehulló fecskefű? Egyáltalán ismerik még ezeket a növényeket saját tapasztalatból, netán írott vagy elektronikus információforrásokból? Mennyire rendelkeznek azzal a tudással, amit az előző generációk kényszerűségből felhalmoztak és továbbadtak, mert sokak számára nélkülözhetetlen volt a legfontosabb gyógynövények helyes ismerete.


Minden jel arra mutat, hogy a mai felnőtt generáció gyógyszer- és gyógynövény- ismerete egyszerre gazdagabb és szegényebb a korábbi generációkénál és a kettő nem választható el egymástól, együtt alakul, fejlődik, vagy szegényesedik /sekélyesedik/ visszafejlődik. Az átlagember sok mindent tud a rosszindulatú daganatos megbetegedések kezeléséről, az inzulinról, az „erős” és „nem erős” fájdalomcsillapítókról, a fejfájásra (migrén), a szív- és érrendszerre és az idegrendszerre ható szerek főbb típusairól. Sajnos egyre többen szereznek közvetlen, vagy közvetett tapasztalatot a dohányzás, az alkoholfogyasztás és a kábítószer-fogyasztás, ill. az AIDS kezelésében használatos szerekkel kapcsolatban is. Ugyanakkor megfogytak a TBC (morbus hungaricus) és sok más fertőző betegség kezelésével kapcsolatos szinte minden családot érintő közvetlen ismeretek. A ma emberének vannak ismeretei a fentiekre alkalmazható alapvető és az orvos által ajánlott, felírt gyógyszerekről. Ugyanakkor rengeteg információval rendelkezik ezeken túli, „csak nálunk kapható” „kizárólag természetes” „abszolút biztos”, „garantáltan meggyógyító” szerek sokaságával kapcsolatban. Utóbbiakról gyakran többet és „garantáltan biztosabbat” tud, mint orvosa, gyógyszerésze. Sokszor ezeket a szereket tartja megbízhatóbbnak, hatásosabbnak, de mindenképpen barátságosabbnak, „ártalmatlanabbnak”. Itt a tradíció és a népies gyógynövényhasználat szálai is összekeverednek a mai indokolt és indokolatlan gyógyszerfogyasztási szokásokkal, mert ezeknek a termékeknek és a hozzájuk kapcsolódó „népies”, szájról-szájra továbbadott információnak az eredete sokszor valami régóta ismert növény, szer és ismeret. Gondoljunk a fokhagyma sajátos, fermentatív elkészítési módjaira, az úgynevezett teagombára, újabban az egzotikus eredetű nonira, a kombuchára, a mindenre jó Aloe gélre és a „nem csodaszer, de csodákra képes” szerek sokaságára. Ezek eredete, gyökerei is legtöbbször a tradícióban vannak, vagy voltak. Valahol, valamikor használták őket különböző népcsoportok gyógyászati célokra is. Ebben az értelemben ezek is a népies tradíció folytatásai. Az azonban gyakran felmerülő kérdés, hogy mennyire egyenes, torzítatlan folytatásokról van szó?
Nagyszüleink és elődeik arra voltak büszkék, hogy hatvanévesen még nem voltak kórházban, esetleg orvos sem látta Őket. A mai átlagfelnőtt orvosi rendelőbe jár, folyamatosan az írott és szájon át terjesztett híreket gyűjti, a magazinokat és prospektusokat bújja újabb csodálatos hatású szerek, minden bajtól megvédő kapszulák és pilulák „felfedezésére”. Gyógyszerfogyasztó és gyógyszerellenes egyszerre. Állandóan szed „valamit”, egyszerre többfélét, ami „hátha segít, megvéd” és főleg „nem árt”. Ebben kitüntetett szerepet kapnak a „csak természetes”, „csak biológiai” „nem gyógyszerek” hanem bármi más. Ugyanakkor panaszkodik is, fél a szerek feltételezett, képzelt, vagy valós ártalmaitól, mellékhatásaitól. Ezeket gyakran maga okozza az ellenőrizetlen, szakszerűtlen polipragmáziával, amiben egyszerre vannak receptköteles, receptmentes szerek és többféle „kiegészítő” szer is. Arról nem tud, és sokszor nem is akar tudni, hogy ebben az orvos és gyógyszerész számára átláthatatlan fogyasztási kultuszban mennyi együttfogyasztási kombinációs lehetőséggel, mennyi lehetséges interakcióval kell, vagy ajánlott számolni. Erről a terjesztők, és a média csak ritkán tájékoztatja, s ha tájékoztatja, akkor gyakran a „gyógyszereket” jelöli meg a kellemetlen mellékhatások kizárólagos forrásaként. Úgy is mondhatnánk: újfajta tradíció van kialakulóban. Ennek egyre jelentősebb része immár nem az anyagi érdekeket nélkülöző közvetlen gyógyászati tapasztalaton, kipróbáláson, hanem a szereket terjesztő cégek, szervezetek által létrehozott, közvetített, kifejezetten profitközpontú információkon nyugszik. A beteg felé az összekötő láncszemet/kapcsot a terjesztők, a média és kevésbé az orvos és a gyógyszerész jelenti. Mindennapos tapasztalat, hogy a tipikus „szerfogyasztók” inkább adnak hitelt az előbbieknek az utóbbiakkal és a szakemberrel szemben.
A második kérdéscsokorra próbáltak választ keresni azok az etnográfiai vizsgálatok, amelyek néhány magyar település (város, falu) lakosságának gyógynövényismeretével, az alkalmazási-fogyasztási szokásokkal, azok eredetével, a motiváló tényezőkkel foglalkoztak a közelmúltban.
Ezek jól összehasonlíthatóak Erdély székelyek-lakta és csángóföldi lakosságának közel egy időben vizsgált hagyományos orvoslási, gyógynövény-alkalmazási ismereteivel és szokásaival.

Amint az várható volt, bebizonyosodott, hogy a hazai felnőtt lakosság gyógynövényismerete sokkal szegényesebb, és erősen település-, műszaki fejlettség- és technikafüggő. Amíg a tanyavilágban és az orvos- és gyógyszertárnélküli apró falvakban főleg a nők még személyes tapasztalatból, vagy családi információkból ismerik az útifű, fecskefű és a kamilla hasznát, alkalmazási lehetőségeit, néha még maguk gondoskodnak ezekről, a házi szerekről és a legfontosabb konyhai fűszernövényekről is, addig a városok lakosságában ezek az ismeretek nagyon megcsappantak.

Ott már gyakorlatilag teljesen felváltotta ezeket az ismereteket az üzletekből beszerzett késztermékek (filterezett teák, gyári készítmények és a gyárilag előállított fűszerek, keverékek) alkalmazása és a rájuk vonatkozó készen adott, helyes vagy helytelen információ automatikus/mechanikus követése. A klasszikus népi gyógynövényismeret eltűnése a mai Magyarország területén már hosszabb ideje tart, korábbi tanulmányok sora jelezte ezt a folyamatot. Jelentősen hozzájárult a gyógynövények értékének túlzó alulértékelése a II. Világháborút követő évtizedekben, amikor még kamillát, vagy hársfateát sem lehetett gyógyszertárainkban kapni. Azt megelőzően az ország gyógynövény nagyhatalom volt, jelentős gyűjtői (Hangya Szövetkezetek, majd a Herbária), termesztői és alkalmazói ismeretekkel, szervezett és szakszerű ismeret-terjesztéssel. Közel fél évszázadon át az ingyenes gyógyszerek monopóliuma jó ideig azt sugallta, hogy „minden bajra van egy biztos (szintetikus) gyógyszer”. Az után fokozatosan kiderült, hogy mindez nem stimmel, az ember ebben a tekintetben is túlértékelte saját képességeit. Nem véletlenül jegyezte meg egyik jeles orvos kollégám, hogy az orvostudomány és a farmakoterápia soha nem volt technikailag olyan magasan fejlett, és talán még sosem volt a lakosság az eredményességgel szemben ilyen elégedetlen, szkeptikus. Sajnos ma ezt egész sor külső tényező is kedvezőtlen irányban befolyásolja.
Nagyon fontos következménye ennek az átalakulásnak az, hogy a klasszikus népies gyógynövényismeret a személyes tapasztalatok, sikerek és sikertelenségek végtelen sorozatán alapult. Az alkalmazással járó minden garanciát a generációkon keresztül akkumulált, sikereken, vagy sikertelenségeken keresztül ellenőrzött ismeretanyag jelentette, és a felelősség is az alkalmazóé, a tradicionális gyógyászé, vagy magáé a betegé volt. Ezzel szemben a mai, készen szolgáltatott termékekre vonatkozóan minden információt - és a siker garanciáját - a gyártó és forgalmazó, köztük a gyógyszerész vagy az orvos kell hogy adja (vagy sem). Kiemelten jelenik meg ezen a ponton a gyógyszerész, mint megbízható információforrás, és alapképzettségéből adódóan a biztonság, a garancia szinte egyetlen jogos képviselője.


prof. dr. Szendrei Kálmán


2007.08.06.


A cikk folytatása