„Ha jó úton járok, mindig jön a segítség”

Szerző: dr. Gombos Margit Anna, 2016. 

Beszélgetés Bunyevácz Zsuzsával

alt
Beszélgető partnerem kolléga, ugyanakkor író is, eddig hat könyve jelent meg. Jelenleg is dolgozik egyen, emellett a Magyar Gyógyszerészi Kamara sajtóreferense, honlapjuk főszerkesztője. Nem látszanak rajta az élet megpróbáltatásai, ősei évszázados tapasztalata, tudása tükröződik minden ténykedésén.

Több generációs gyógyszerész család sarja vagy. Milyen mélyre kell ásnunk a család történetében, hogy az első patikussal találkozzunk?
Az első gyógyszerész, akiről biztosan tudunk, anyai dédapám, Fialla József, aki 1888-ban szerezte meg gyógyszerész mesteri oklevelét. A családfánk kutatásából az derült ki, hogy 1900 körül költözött Vasvárra feleségével, Techet Máriával, ahol aztán három gyermekük született. A már működő Szentháromság Gyógyszertárat bérelte, amit 1907-ben meg is vett. A patika kisváros főterén állt és összeépült lakással – még ma is áll az épület. Anyai nagyapám, Keserű Miklós is gyógyszerész volt. Ő az I. világháború – ahol katonai szolgálatot teljesített az orosz, majd a román fronton – után került Vasvárra, az akkor már idős Fialla József gyógyszertártulajdonos mellé, mint alkalmazott. Ott ismerte meg a főnöke lányát, Fialla Ilonát, akit aztán 1924-ben oltár elé vezetett. Keserű Miklós apósa halála után a gyógyszertár felelős vezetője lett.

alt

Meséljél az apai ág patikus őseiről is!
Bunyevácz Sándor apai nagyapám az erdélyi Nagyszebenben látta meg a napvilágot 1896-ban. Ő 1925-ben a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemen kapta meg a gyógyszerészi oklevelét, majd két év segédidőt letöltve a jogosultságot gyógyszertár nyitására, illetve önálló gyógyszertár vezetésére, így 1929-ben a Vas vármegyei Alsóság községében megnyitotta saját patikáját. Ez az épület is áll még ma is. 1932-ben aztán sikerült a szomszédos kisvárosba, Celldömölkre áthelyezni a gyógyszertárat, amely az „Isteni Gondviselés” nevet kapta. A háború után jött aztán a mindenki számára ismert államosítás… majd haláláig egy másik celldömölki patikában dolgozott vezetőként. A fia, édesapám, Bunyevácz Viktor 1929-ben született. Ő is gyógyszerész lett, 1952-ben kapta meg oklevelét. Aztán ahogy az akkori rezsimben szokásos volt – mondván nem akarnak gyógyszerész dinasztiákat nevelni – véletlenül se Celldömölkön kapott állást, hanem Vasvárra helyezték. Abba a szintén államosított patikába, ami korábban anyai nagyszüleimé volt. Itt aztán megismerte az akkor már nem élt Keserű Miklós lányát, édesanyámat, Keserű Máriát… A szerelemből házasság lett… és megszülettünk sorban, én, öcsém és húgom. Édesapám 1995-ben ment nyugdíjba, addig volt a vasvári gyógyszertár vezetője, 2002-ben halt meg. Ezenkívül még hat távolabbi vérszerinti rokonról tudunk, akik ezt a hivatást választották, de vannak olyan gyógyszerész rokonok is, akik házasságkötés révén kerültek a családba… Végül is öt generáció – dédapám, nagyapáim, édesapám, én és a lányom is, aki orvos lett – járt tulajdonképpen majdnem ugyanarra az egyetemre, még ha a neve változott is.

alt

Az utódok közül azonban csak te lettel gyógyszerész, ha nem is patikus…
Valóban, öcsém és a húgom a mérnöki pályát választotta. Én1978-ban végeztem a SOTE-n, majd 1982-ben doktoráltam a Gyógyszerhatástani Intézetben. Majd – miután férjhez mentem és megszületett első gyermekünk – Szombathelyre költöztünk, ahol a Berzsenyi Dániel Tanárképző Főiskola frissen alakult Biológia Tanszékén, mint főiskola adjunktus oktattam a biológia fizikai és kémiai alapjai című tantárgyat, majd hamarosan megszületett a két kisebbik gyermekem. A három gyermekem után úgy tűnt, sínen van az életem… de hamar kiderült, a sors más utat jelölt ki számomra: addig adta a pofonokat, míg úgy nem döntöttem, alapjaiban kell megváltoztatnom az életemet.

alt

Egy ilyen váltás azonban nem mehetett könnyen. Hogyan és miért lesz egy gyógyszerészből író?
Meglehetősen küzdelmes évek következtek, volt benne minden, almaszedés Dél-Afrikában, két évig voltam takarítónő Londonban és még folytathatnám. De nem is ez az érdekes, inkább az, hogy mindig is jobban érdekelt mindaz, ami csupán természettudományos módszerekkel nehezen közelíthető meg. Mindenesetre a sok nehézség arra kényszerített, hogy átértékeljek bizonyos dolgokat, arra kellett ugyanis rádöbbennem, hogy nem egészen úgy van minden világban, ahogy azt tanították.  Egy máig tartó tanulási folyamat részese lettem, ami következtében egy olyan világ kezdett kitárulni előttem, ami foglyul ejtett aztán a kutatás izgalma, a kíváncsiság már viszi magával az embert.

alt

Könyveid messze esnek a gyógyszerészettől… Hogyan kerültél a történelem közelébe?
Soha nem értettem, miért van az, hogy míg minden nép próbálja „fényezni” a saját történelmét, addig nálunk a hivatalos történetírás inkább elhomályosítja azt, ami a néplélekben vagy krónikáinkban él. Talán nincs is más nép, amelyiknél a hivatalos és a nép ajkán élő történelem ennyire különbözne egymástól. Vajon mi lehet az oka? tettem fel magamban a kérdést és próbáltam megtalálni a választ. Könyveimben azonban mindig nagyon vigyáztam arra, hogy ne én tegyek megállapításokat, hanem összegyűjtöttem a szakemberek – történészek, antropológusok, nyelvészek stb. megállapításait – és azokra hivatkoztam. Örülök, hogy először lettem gyógyszerész és utána író, fordítva ez elképzelhetetlen lenne. Az egyetemen tanultak, a természettudományok egy olyan gondolkodásmóddal ruházzák fel az embert, amit könnyen tudtam hasznosítani más területeken is.

alt

A megjelent könyveid közül kettő „csupán” humoros…
Ezekkel „csak” szórakoztatni akartam, mondván: a nevetés a legjobb gyógyszer. Bárki kerülhet ugyanis olyan helyzetbe, hogy hirtelen minden összeomlik körülötte. Ilyenkor hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a rossz örökké tart. De szerencsére ez nem így van. Arra szerettem volna felhívni a figyelmet, hogy sokkal könnyebb túlélni bármit is, ha kívülről tudjuk szemlélni magunkat, illetve ha saját magunkon is tudunk nevetni. Fontos hangsúlyozni, hogy ezen könyvek egyiknél se egy mély szociológiai tanulmány megalkotása, vagy valamifajta komolyabb helyzetelemzés volt a célom, csupán szórakoztatni, nevetetni akartam. 

alt

Most azonban a Kamara honlapjának a főszerkesztője, illetve a Gyógyszerészi Hírlap szerkesztője lettél. Mondhatjuk, hogy ez egyfajta visszatérés a gyökerekhez?
Némileg igen. Mielőtt könyvírásra adtam a fejem, már dolgoztam újságíróként, riporterként, szerkesztőként. Úgy gondolom, különféle szakaszokból áll az ember élete, amelyek mindegyike valami újat hoz, mindegyikből lehet tanulni valamit. Ebből a munkából is sokat tanulok… ahogy az életem során történtekből is. Arra jöttem rá, hogy bármilyen nehézségeket is állít a sors az ember elé, hogy ha jó úton járunk, mindig jön a segítség…

Köszönöm a beszélgetést és valóban a betű erejével próbálod a szakmát tanítani, segíteni, hogy jobban megismerjük magunkat és ez az ismeret hasznunkra is váljon.

G.M.A.