Körösladánytól Körösladányig

Szerző: dr. Gombos Margit Anna, 2016. 

Prof. dr. Kata Mihály emeritus professzor

prof. dr. Kata Mihály
Sokan azt hiszik, amikor az ember elhagyja az egyetemet, elkezdi az úgynevezett ÉLETet, nem gondol vissza a régi szép diákévekre. Ez nem így van, sőt, egyre gyakrabban teszik fel a kérdést, amikor találkozunk évfolyam- vagy egyetemi társakkal „nem tudod, mi van Kata Misivel, vagy Stampf tanár úrral?”, vagy arról kérdeznek, akire leginkább kíváncsiak… Ilyen kérdésekre próbálunk válaszolni, amikor felkeresem régi tanárainkat. Engedjék meg számunkra, hogy bepillantsunk úgynevezett nyugdíjas napjaikba és ki-ki döntse el, hogy ő miként éli meg most ezt az időt, vagy hogyan fogja morzsolgatni a napjait, ha már nem lesz aktív. A milliomnyi idő vajon mire lesz elég? Első áldozatunk Kata Mihály emeritus professzor.

Tavasszal beszéltem vele telefonon, témajavaslatot kértem a 2016-os továbbképzési ciklusra. Akkor kocsiban ült és mint mondta, megy a nászához szőlőt metszeni. Jól tetszenek olvasni, a mi elméleti technológus gyógyszerész, volt tanársegéd urunk fizikai munkát végezni igyekszik, amint megállapítottam igen vidáman, pedig akkor még a venyigével sem találkozott, nemhogy a vesszőn függő termés nektárjával ...
Most szemben ülünk egymással, tisztelettel jelentem a kíváncsi Olvasónak, professzor úr: hála Istennek, jól van. Nem is tudom megkérdezhetem-e, mik a terveid a jövőt illetően, mert félek nem lesz elég szabad hely a PHOENIX Futárban a teendői felsorolásának lejegyzésére.
Professzor úr, mikor tükörbe nézel, nem keresed melyik szülőd vonásait véled felfedezni a rád visszatekintő tükörképben?
Ezen még nem gondolkoztam, de úgy vélem, talán édesapámra, ha a Sors megengedte volna, hogy megérje ezt a kort és nem hadifogságban, hómezőn hal meg. Körösladányban nyugdíjas paraszt emberként sok jó tanácsot adva leszármazottainak, segítette volna az élet labirintusában a tájékozódásunkat. Hiszen 108 tábori levelezőlapot írt édesanyámnak (leánykori nevén Lőrincz Juliannának). Ötöt nekem, aki 9 éves voltam, mikor elindult erre a végzetes útra. Többek között azt tanácsolta: legyek mindenben kitartó és tanuljak latinul, mert azt mindenütt értik (akkor még így volt)!
Édesanyám 22 éves egyetemista koromban hunyt el. Így igazán idős szüleimet csak elképzelhetem. Édesapámnak 15 éves korában már családfenntartóként kellett, hogy viselkedjen, mert ők is árván maradtak és nagyobbik leánytestvére − szokásjog alapján − nem lehetett családfenntartó.
Nagy család vagyunk, kb. 30 unokatestvérem van/volt. Arra gondoltam, ráérő időmben felkeresem őket és lehet, a családfámat is megcsinálom.

prof. dr. Kata Mihály

Nagyon szép év volta 2015-ös számodra, hiszen Körösladány díszpolgára lettél. Aktívan bekapcsolódtál a kisváros életébe, főleg 2005-től, mióta elkezdted a nyugdíjas életedet.
Igen, azóta van időm utazni és kutatni a szülőfalum (2007 óta város) történetét, ezen belül a katolikus egyház és a gyógyszerészek életét, persze Körösladány vonatkozásában. Képzeld, Than Károly (14-15 éves korában) és Than Mór is élt itt. Körülbelül 15 nagyobb publikációt írtunk, ami a város történetével kapcsolatos és 13 előadást tartottam. Jól érzem magam ott is, az ottani rokonsággal szintén tartom a kapcsolatot. Ha arra gondolok, a rokonok is számítanak rám, amikor dolgos kéz kell, például disznóölés, vagy kóstolás kolbásztöltéskor (ez nem nehéz, de „kellemes munka”), vagy éppen borkóstolás, akkor is a rendelkezésükre állok!

Mit csinál egy nyugdíjas?
Szeretném írni továbbra is a külföldön élő, ilyen-olyan okból eltávozott kollégáink élettörténetét („Gyógyszerészet”) és szeretném megírni az élettörténetem, olvasmányos formában.
Azt ne felejtsem megjegyezni, hogy amióta nyugdíjas lettem, 5 könyvem jelent meg, ezek szakkönyvek. Nem unatkozom. Három rovatot ma is vezetek:
− „Hírek Szegedről” (2005-től 888 kishírem jelent meg),
− „Gyógyszerészeink a nagyvilágban” a „Gyógyszerészet” c. folyóiratban, ill.
− „Bőrápoló készítmények” a „Gyógyszerészi Hírlap”ban.

Mire vagy büszke, professzor úr?
Békében élek magammal, s hogy eddig meg tudtam tartani az egészségem, pedig voltak gondjaim, de még úgy látszik, vannak feladataim, amiket el kell végezzek. Jó időben kerültem a Gyógyszertechnológiai Intézetbe és jó kezekbe. Akkor lett a technológia tudomány és akkor nevezték ki Kedvessy professzort tanszékvezetővé. Szerintem sokszor próbára tette kitartásom és tudásom. Visszagondolva kapcsolatunkra, úgy érzem, nem okoztam csalódást számára, s remélem ezután sem okozok senkinek kellemetlen pillanatot, hanem kicsi mosollyal az ajkán mondja ki az emlékező a nevem: „Ja, a Kata Misi, ő igen … !”

Összegeznéd az életed?
80 éves lettem, ebből 45 aktív évet töltöttem az Intézetben és a Karon. Azóta újabb 10 nyugdíjas esztendőn vagyok túl. Ha hallgatói koromat is beszámítom, akkor éppen 61 éve kerültem a Kar kötelékébe …
A II. világháború okozta emberi veszteségek és a patikák államosítása következtében az ’50-es évek elején olyan nagy volt a gyógyszerész-hiány, hogy 1952-ben és 1953-ban Debrecenben is indítottak képzést: az első két évben a hallgatók a TTK-án tanultak, aztán vagy Pesten, vagy Szegeden folytatták és fejezték be tanulmányaikat …
Szegeden még 1954-ben is 176 első évest vettek fel (jellemző volt, hogy az évfolyam csak az Auditorium Maximumban „fért el”. A TTK-s előadásokat például a Béke-épületben a fél évfolyam – 6-6 csoport – külön-külön hallgatta. Végül 136-an lettünk gyógyszerészek, közöttük tízen ki-tüntetéses oklevéllel! Évfolyamtársunk volt például Szendrei Kálmán, Tóth László, Stájer Géza és felesége, Harangi György, Oszterland Irénke, Erdős Sándor, Kovács Béla, Mucsi Imre, Polgár József, Pálffy Laci és így tovább …
Részesei lehettünk 1956 felemelő eseményeinek. Az október 20-án, szombaton tartott MEFESZ-nagygyűlésen, a zsúfolásig megtelt Auditorium Maximumban a Magyar Rádió 9 magnó-tekercsre felvételt készített. Ezek őrizték meg évfolyamtársaink, Szendrei Kálmán és Erdős Sándor III. éves hallgatók hozzászólását. Az évfolyamon 8-10 fős nemzetőrséget alakítottunk és adtunk szolgálatot, például november 3-a és 4-e éjszakáján is a Repülőtéren (hajnalban „élőben” hallottuk a felhívást: „Figyelem! Itt Nagy Imre beszél, a Magyar Népköztársaság minisztertanácsának elnöke …”). Az Egyetem 18 fős Intézőbizottságában hallgatóinkat Kádár Dezső IV. éves, Nagy Imre és Varga Edit (később Székely Lászlóné) II. éves hallgató képviselte. – Leslie B. Bain szerint az „újkori történelem egyetlen eseményéről sem hazudtak annyit, mint 1956-ról”.
A ’60-as években a fiatal oktatónak négy területen kellett helyt állnia: az oktatás-nevelés és kutatás területén, ill. a közéletben és az Intézeti feladatok végzésében (később, már adjunktus-ként és docensként kari és egyetemi tennivalókat is kaptunk). Így vagy úgy, szinte mindegyik kapcsolódott a hallgatósághoz, leginkább persze, az oktatás-nevelés. A receptúra gyakorlatokon pl. asztalonként 6 hallgatóra jutott egy oktató, aki így jól szemmel tudta tartani mindegyik diák munkáját, hogy éppen mit csinál és tudott neki segíteni. Valóban kitűnő szakmai kapcsolat volt hallgató és oktató között. Különben is jó érzés volt látni, hogy a TTK-ról átkerült, csetlő-botló fiatal miként lesz napról napra szép hivatásunk elsajátítója …
Az angol tutor-rendszer mintájára – Nevelési Bizottság keretében – csoport-patrónusi és évfolyam-felelősi feladatokat láttunk el. Fiatal oktatóként megtisztelő volt ezt a munkát is eredményesen végezni. Egy-egy csoportban 12-18 hallgató volt; mindegyikük gondjait személyesen és jól ismertük ...
Nem különben a tudományos diákkörben. Ezt 1956-tól Novák professzor kezdeményezte, majd Kedvessy professzor is átvette. Kedvessy professzor is magas követelményeket állított, emiatt rangot jelentett e munkába bekapcsolódni. Karunk TDK-s fiataljai pályamunkát készítettek, előadást tarthattak, sőt, „külföldre” is utazhattak (ez akkor Pozsonyt és Hallét jelentette), többen Apáthy István-díj elismerésben részesültek. 1971-től tudományos segédmunkatársként 2-3 év alatt tudományos doktori fokozatot szerezhettek, így 25-26 évesen – legalább 4-5 éves kutatói tapasztalattal (!) – kezdték pályájukat. Összesen 44-en kaptak ilyen lehetőséget ...

Mi az Ars poeticad, vagy ahogy Te mondod, Ars pharmaceuticad?
Ars pharmaceutica: „Pontosan, szépen, ahogy a csillag megy az égen …” (József Attila). – Igyekeztem ehhez tartani magam … (mint Ars poetica).

Mi az, amit még elmondanál?
Már-már banális alapigazságok vezéreltek, például (lehetőleg) mindig igazat kell mondani (ha néha nehéz is). Hazugság az is, ha valamit elhallgatunk! És van „kegyes hazugság” is.

A feladatok sorra megtaláltak. Tettem a dolgom. Azt csinálhattam, amit legjobban szeretek. A helyzet hozta és – számomra erkölcsileg vállalható – tennivalókat igyekeztem lelkiismeretesen megoldani.
Nem hagytam magam beskatulyázni (ennek összes előnyös és hátrányos következményével). Latinul extra scatulam, vagy „modernül”: out boxes.
Mivel hamar árvaságra jutottam, csak a saját erőmben – és támogatóim segítségében – bízhattam.
Klasszikusok szerint az élet fő hajtóerői: a táplálkozás, a fajfenntartás és – Egyetemen – az irigység, ami természetes. Két mondást idézek: „Inkább irigyeljenek, mint sajnáljanak.” – J. Kennedy: „Bocsáss meg ellenségeidnek, de nevüket jól jegyezd meg.”
Tapasztalatom: Magyarországon – Mátyás király óta – soha, semmiben sem volt folytonosság. A politikusok többsége „feladatának érzi” az előző korok eredményeinek elsöprését … A tudományban – éppen ellenkezőleg! – a kutató mindig hivatkozik elődei eredményeire. Valódi találmány az, amire a társadalomnak szüksége van/lesz, ám nincs tudományos előzménye ...
Megfogadtam édesapám tanácsát: „Csak tovább, kisfiam, ki kell tartani” (írta nekem a frontról, 1944-ben).
Van még egy tanácsadóm: a lelkiismeretem. Jó, ha az ember figyel a sugallatára!

prof. dr. Kata Mihály


80 év alatt sok-sok minden megváltozott, de vannak örök igazságok, kérlek, fogalmazd meg!
Vallom, hogy a fő cél továbbra is a lakosság korrekt gyógyszerellátása. Hiszem, hogy a gyógyszerészet hivatás marad (amit csak így szabad végezni!) és azt, hogy a magyar gyógyszerészet egy és oszthatatlan.

Köszönöm a beszélgetést Kata Mihály emeritus professzornak, igyekszünk a nyomodban járni.

G.M.A.