Tudatosítani kell, hogy bedühödtünk

Szerző: Dr. Draveczki-Ury Ádám, 2015. május

Megint nem kaptunk elsőbbséget a kereszteződésben, közben a gyerek ordít hátul, hogy haza akar menni, majd megcsörren a telefon: a főnökünk az, aki már hatodszorra kéri aznap azt az anyagot, amit egyébként csak holnaputánra kellett volna megcsinálnunk. Ön mindig meg tudja őrizni az önuralmát egy ilyen szituációban? Ha nem, ne aggódjon: más sem. Viszont a helyzet kezelhető: Szalóki Ildikó Théta healing konzulens, SzInT állítás vezető, coach és tanácsadó volt segítségünkre abban, hogy a dühkitörések mélyére ássunk. szalokiildiko

Mikor jelenik meg az emberi érzelmek skáláján először a düh?

Teljesen egyedi, hogy mikortól tapasztaljuk meg ezt. Például egészen kicsi korban még nem különböztethető meg más érzelmektől a düh. Később, pár hónapos gyerekeknél viszont már elég egyértelmű és a szülő által is felismerhető, amikor például a kicsi dühöng, mert például nem szereti, ha pelenkázzák. De magát a düh érzését még nem azonosítja a gyermek, ez csak később alakul ki. 

Tehát akkor teljesen természetes, ösztönös emberi jelenségről beszélünk.

Ha dühkezeléséről van szó, fontos leszögezni, hogy maga a düh kísérőjelenség, tehát elsősorban nem a dühöt kell kezelni. Ha egy gyerek dühös lesz, amögött mindig van valami: sokszor tehetetlenség, mert nem tud valamit megcsinálni, netán nem az vagy nem úgy történik, ahogyan ő azt eltervezte. Másrészről pedig a düh gyakran akkor szokott jelentkezni, amikor fáradtak vagyunk, nem érezzük jól magunkat, vagy akár túl sok inger ér, és ebből a szempontból mindegy, hogy gyerekről vagy felnőttről beszélünk. A fáradt idegrendszer kevésbé terhelhető, főleg, ha még ki sem fejlődött teljesen – ilyen esetekben tipikusnak tekinthetők a dühkitörések a gyerekeknél is.

Fáradtságtól függetlenül: felnőtteknél és gyerekeknél is roppant különbségek tapasztalhatók az említett kényes helyzetekben. Van, akinek fát lehet vágni a hátán, másnál pedig már enyhe ingerek hatására is robban a bomba. Mennyiben tekinthető mindez genetikai hajlamnak és mennyire tanult magatartásnak?

Részben idegrendszeri sajátosság, részben pedig hozott minta. Az emberbe beleivódik az, hogy miként reagálja le a külvilág történéseit a szülő. Vagyis fontos, mit visz magával otthonról a gyermek. Másrészt nem szabad elfelejteni, hogy a gyermekek nemcsak látják, hanem érzik is a mintát: a gyerekek dühében sokszor a szülő elfojtott dühe tükröződik vissza, csak ezt mi magunk sem tudatosítjuk. A felnőtt is ugyanúgy tehetetlenségében dühös: valami másként történik, mint ahogyan az az adott helyzetben kívánatos lenne, és nem vagyunk képesek feloldani ezt a helyzetet. E tehetetlenség kísérőjelensége a düh. Egy közösségbe bekerülve mindenki viszi a saját érzékenységét, a saját mintakészletét, ami akár egészen különleges is lehet.

Mire gondol?

Például vannak gyerekek, akiket folyamatosan olyan ingerek érnek, amit mások nem vesznek észre. Vannak, akik fokozottan érzékenyek a zajokra, a hangokra – ilyenek például a túlhallásos gyermekek. Egy átlagember vagy a körülötte lévő többi gyermek nem is érzékeli, miért viselkedik furcsán, miközben ő mindent hall, amit azok nem. Ha egy ilyen gyermeket kiviszünk az erdőbe, meglepődve tapasztalhatjuk, hogy csak még feszültebb lesz, hiszen a bogárzümmögést úgy érzékeli, mintha folyamatosan darazsak döngicsélnének a fülébe. Ez a rengeteg inger pedig természetesen fárasztó is, így sokkal hamarabb következhetnek be azok a bizonyos dühkitörések. Tehát szülői szempontból is nagyon fontos a nézőpontváltás, és nyitottnak kell lenni, ha a gyerekünk megmagyarázhatatlan dühkitöréseket produkál. Egyre több olyan gyermek van, aki fokozottan érzékeny a külvilág ingereire, a zajokra, a környező emberek hatásaira. Érdemes ezt szem előtt tartani, mielőtt a viselkedését ítélnénk el.

Tételezzük fel, hogy a gyerekünk nem túlhallásos, de gyakran lobbanékony és feszült. Mit lehet ilyenkor tenni?

Meg kell keresni, hogy mi van a háttérben. Erre legjobb és legegyszerűbb módszer, ha elkezdünk beszélni a kialakult helyzetről és az előzményekről. Az anyák jók abban, hogy ráérezzenek, mi történik, így ha figyelnek, észrevehetik, mi húzódik meg a hiszti, a dühkitörés mögött. Könnyen lehet, hogy csak a figyelem hiányáról van szó, netán csalódottságról, mert éppen nem játszott vele a barátja az óvodában, és emiatt a csalódottságát vezeti le. Ha sikerül mindezt megbeszélni a gyerekkel, vagy az anyuka rávezeti, és segít kimondani, mi a probléma, az rögtön hoz egyfajta megnyugvást, méghozzá mindenki számára. Az anya is érzi, hogy tudott segíteni, és a gyerek is megnyugodott, mert meghallgatták és meghallották, amit mondani akart, csak éppen rossz kifejezésmóddal tette ezt. Fontos tudatosítani a gyermekben és a szülőben is, hogy éppen milyen érzések zajlanak, legyen szó dühről, szomorúságról, tehetetlenségről, satöbbi. Az én tapasztalatom az, hogy elsődleges fontosságú a helyzet átbeszélése, a háttérben lévő valódi érzések felismerése – segítve ezzel mind a gyermeket, mind a szülőt önmaga megismerésében. De természetesen nem mindegy, mikor akarunk erre sort keríteni. A tomboló, dühöngő gyerekkel lehetetlenség szót érteni, mert egyszerűen el sem jut hozzá, amit mondunk. Ilyenkor várni kell, akármennyire is nehéz.

Még a kezelhetetlen, néha akár egyenesen ijesztő hisztik, dührohamok esetében is, amikor a gyerek szabályosan kivetkőzik önmagából?

Ilyenkor még inkább várni érdemes, hiszen a dühöngő gyermek nincs kapcsolatban a tudatával, teljesen magával ragadják az érzelmei. Fontos azonban ebben az esetben is, hogy később tudatosítsuk benne: a világban létezik egy szabályrendszer, amit be kell tartani, mert különben nem tudunk együtt élni. A gyereknek elsősorban az a fontos, hogy meghallják, hogy odafigyeljenek rá – ezek a kitörések is ezt célozzák, néha valóban igen szélsőséges formában. Ha az anya-apa felismeri, mi zajlik a háttérben, és képesek tisztázni a gyermekkel, mi történt, az komoly bizalomépítést jelent szülő és gyermek között.

Káros minta-e a gyerek számára, ha kiabálni, dühöngeni látja a szüleit, netán éppen miatta dühösek? Hiszen ezt sem nagyon lehet elkerülni…

Nem is kell elkerülni. Egy határon belül ezek teljesen természetes reakciók, amik nem veszélyesek a gyerekre. A szülőnek sem szabad elfojtania a dühét, hanem épp ellenkezőleg: tudatosítania kell magában, hogy most dühös, mert nem tudja megoldani a helyzetet, és ez belső feszültséget okoz. Lehet, hogy ez furán hangzik, de a gyerekek meg is értik ezt. Az érzelmi intelligenciájuk fejlődésének fontos momentuma, hogy ezekben a helyzetekben is megtapasztalják, megtanulják: az érzéseket ki szabad fejezni. Az viszont nagyon fontos, hogy megértessük a gyerekkel: nem rá irányul a dühünk, hanem nekünk is azért szakadt el a cérna, mert fáradtak vagyunk, máshogy, netán mást szeretnénk, vagy éppen nem tudjuk, mi lenne éppen akkor a jó megoldás. A felnőttek többsége sajnos elfojtja a dühét, ez azonban nem jó. Fontos, hogy tudatosítsuk: dühösek vagyunk, megint elveszítettük a kontrollt a saját viselkedésünk felett. Már önmagában ez a gondolat is erősen feszültségcsökkentő tud lenni. Mindez egyszerűen hangzik, de a felismerés gyakran egyáltalán nem egyszerű, és nem is mindig sikerül. Azt kell látni, hogy egy folyamatról beszélünk. A felnőtteknél is jelzés a düh megjelenése: épp fáradtak vagyunk, nem beszélgettünk hetek óta a barátokkal, nem bújtunk össze a társunkkal, satöbbi-satöbbi. Ezer ok és szükséglet létezik, ami lehet, hogy nem került megfelelő kielégítésre az utóbbi napokban, és ezek mind-mind dühben csapódhatnak ki.

Működnek ilyenkor a közhelyszerű technikák? Ütemesen nagy levegőt veszünk, tízig számolunk…

Tudnak működni, sőt, pont a tudatosításban működnek. Veszünk egy nagy levegőt, és közben átgondoljuk: most, ebben a helyzetben a szokásos mintáim kényszerítik rám ezt a viselkedést. Az embernek van lehetősége, hogy másként reagáljon, csak éppen fel is kell ismernie ezt. A gyerekeknél persze nem lehet elvárni, hogy mély önismerettel rendelkezzenek, ők még tanulási folyamatban vannak, de a felnőtteknél már ez a tudatosítás is fontos lépés. Segítő kérdések lehetnek: hogy érint ez engem? Miért is vagyok valójában dühös? Ha kicsit mélyebbre ásunk, sokszor kiderül, hogy a dühítő helyzetek számunkra azt jelentik: nem vesznek rólunk tudomást, senkik vagyunk, semmik vagyunk. Az ember önmaga is rájöhet: igen, most megint azt érzem, hogy nem számítok, láthatatlan vagyok, senki vagyok. És ha így érez, tudatos lépéseket tehet az önbizalom növelés, az önelfogadás irányába.

Egyáltalán miért éljük meg néha mindannyian traumaként, ha letol az útról a kopasz, kigyúrt sofőr, ha a gyerek a közepéről nyomja a fogkrémes tubust, ha a párunk a szoba közepén hagyja a ruháját? Ezek kívülről nézve összességében lényegtelen dolgok…

Nem feltétlenül tudok általánosítani, de mindez része az emberi játszmáknak, és egy-egy ilyen eset valószínűleg csak az utolsó csepp a pohárban az adott dühkitörés előtt. Ha két hétig szedem össze a szennyes zoknit a szennyestartó mellől, ha kimosom a papírzsebkendőt, mert nem lett kiszedve a nadrágból, és így tovább, erőt vesz az emberen a „már megint ez történik” érzés, miközben lehet, hogy más okok miatt is fáradtak, feszültek vagyunk. Mivel a sok-sok feszültséget okozó helyzet nem lett tisztázva, mindez csak gyűlik belül, és a legváratlanabb helyen, a legváratlanabb időben, a legapróbb indokon robban a bomba, legyen az fogkrém, befelé vagy kifelé fordított vécépapír-guriga, netán egy forgalmi szituáció. Amik önmagukban nézve egyébként tényleg jelentéktelen dolgok.

Bizonyos statisztikák szerint leginkább a korai huszonéves férfiak képtelenek kezelni a dühüket, nem véletlenül ez a korosztály a leginkább érintett, ha erőszakos bűncselekményekről van szó. Ön szerint mi ennek az oka?

Nem érdemes általánosítani, hiszen minden bűncselekmény mögött ott a személyes történet. A huszonéves férfiak még nem feltétlenül találják a helyüket, és ez okozhat olyan belső feszültséget, ami erőszakban manifesztálódik. Már nem gyerek az illető, de még nem is igazán felnőtt, nem tudja, hová-merre tart, nincsenek meg az élete stabil alapjai, de a támogató szülői háttér sincs meg. Vagyis egyfajta gyökértelenség, céltalanság, állandó belső bizonytalanság jellemezheti ezt a korosztályt, ami jó táptalaja a dühkitöréseknek.

Tanácsadóként miként tud segíteni azoknak, akik önhöz fordulnak?

Alapvetően egyéni konzultációkat tartok, tehát mindig személyre szabottan indulunk el. A legfontosabbnak azt tartom, amit már említettem: hogy tudatosítsuk, ha megjelenik a düh mint érzelem. A düh megjelenése mindig egy jelzés, amely kielégítetlen szükségletekről árulkodik – személyfüggő, hogy kinél mikor jelentkezik mindez. Ilyenkor elsősorban azt kell magunktól megkérdezni, hogy mi az, amit szeretnénk, mi az, ami hiányzik. Egy jó beszélgetés? Netán egy nagy alvás, némi nyugalom? Ha körbenézünk, a mai ember egy őrült körforgásban él, amely tele van rengeteg értelmetlen, felesleges dologgal: rohanunk a pénz vagy bármi más után, és eközben nagyon nehéz megtalálni azt a belső nyugalmi állapotot, amelyben ki tudunk kapcsolni a mindennapok felpörögött, felfokozott légköre után. Nagyon sok embert csak egy aprócska lépés választ el a dühkitöréstől, de ennek nem feltétlenül kell így lennie. Nagyon fontos az önismeret, hogy az ember tudja, mikor mire, hogyan reagál, mik a minták, amiket hozott. És ha ezeket átgondoljuk, sokszor látni fogjuk: amit csinálunk, az nem a miénk, hanem valahonnan jön, mi pedig csak nem tudatosan ismételjük, amit szüleinktől, nagyszüleinktől hoztunk. A negatív érzelmek megélése is fontos, de tudnunk kell, hogy éppen mit élünk át, és miért. Az elfojtások lehetetlenné teszik, hogy valódi önmagunkkal kapcsolódjunk, ugyanakkor sok esetben pszichoszomatikus módon, betegségekben nyilvánulnak meg.

www.gyemantgyermek.hu